Kilencedik fejezet

Kilencedik fejezet

A hang hallatán merevvé váltam.Tudtam,hogy John az,de váratlanul ért ez a szelíd,lágy hang,és megijedtem tőle.De közben örültem is neki!Nagyon örültem!Felkeltem az őz mellől,és megfordultam,hogy John szemébe nézhessek. Elmosolyodott,amikor meglátta rémült arcomat.
-Ó...Kiara!Már megint megijesztettelek!Bocsi!
-Hogy?Ja!Nem...semmi gond!
-Szóval,te mindig beszélsz a...vacsorádhoz?-Kérdezte komolyan,miközben ellépett mellőlem,és az őzhöz közeledett.A hangjában lehetett hallani,a viccelődő szándékot.Megvizsgálta közelebbről az őzet,és mielőtt válaszoltam volna,újra megszólalt:
-Hű,ezt aztán rendesen elintézted!Szép munka!
-Igyekszem jó vámpír lenni!-Mondtam kedves hangon,hátat fordítva neki.
-Jól haladsz!-Mondta,miközben visszafordult,és a hátam mögött vajpuhán lépkedett a nedves talajon.-De,még akkor is van mit tanulnod!-Éreztem ahogy a jéghideg lehelete megcsapja a fülemet.Annyira jó volt újra hallani a hangját.Sosem volt belőle elég!Tényleg olyan volt,mint a drog...Lassan megfordultam,hogy láthassam az arcát.A szemei olyan gyönyörűek,és olyan ártatlanok voltak,hogy nem tudtam visszatartani a mosolyomat...és ő sem bírta ki,hogy ne mosolyogjon rám.
-Hát,te megtaníthatnál erre-arra...
-Örömömre szolgálna!Figyeltelek vadászat közben!
-És milyen vagyok?
-Jó...szenvedélyes....és gyors.-Az utolsó kettő szót suttogva juttatta el a fülembe.
-John!-Kezdtem szégyellősen.-Kérlek mondd el,hogy hogy lettél vámpír!
Elsétált egy mohás sziklához,ráült,egy nagyot sóhajtott és színtelen arccal kezdett mesélni.
-Az egész 1912-ben történt...itt,ennél a pataknál voltunk.Minket jóra neveltek az öcsémmel,a szüleink,de a társaságunkban ahogy elkezdtek serdülni a fiúk,egyre többet ittak,és különböző drogokat használtak.Mi pedig ezeket nem akartuk kipróbálni.Ezért szörnyen dühösek lettek...megfogtak engem,lekötöztek, félmeztelenre vetkőztettek és tűkkel kezdtek szurkálni.Minden féle kábítószert ami náluk volt,azt beadták nekem.És ráadás képp,még jól meg is rugdostak.Meg sem tudtam mozdulni.Nem éreztem a kezeimet,nem éreztem a lábaimat...csak a gyilkos szándékokat,a fájdalmat,és a borzasztó hideget.
-Az öcséd addig hol volt?
-Adrien elfutott,mielőtt még elkapták volna.Segítségért ment.Hívta a szüleinket.Közben azok a mocskok,akiket addig barátoknak hittem,szépen otthagytak.Miután elmentek láttam egy sötét alakot,ami felém tartott.Azt hittem,hallucinálok a drogok miatt,úgyhogy nem is figyeltem sokáig. Lehunytam a szemem,és éreztem,hogy az alak körülöttem mászkál.A teste fagyos levegőt árasztott magából.A hideg rázott,amikor elkezdett szaglászni.Akkor ébredtem rá,hogy ez nem álom,és nem hallucináció.Kókadtan odafordultam,hogy lássam az arcát.Egy nő volt az.Egy gyönyörű nő.Sötétkék szemekkel,hosszú szőke hajjal és hófehér arccal.Kikötözött,majd a térdem,és a hátam alá nyúlt,könnyedén felkapott,és bevitt egy házba.A teste jéghideg,és kőkemény volt.A házban lefektetett egy asztalra,majd elment,de egy szem pillantás alatt visszaért,egy férfival,akinek fekete haja volt,és szintén sötétkék szemei és hófehér bőre.Egész életemben,akkor fáztam a legjobban.Két jéghideg márvány test mellett,egy fagyos erdőben.Valamit susmorogtak,nem értettem pontosan,de valami olyasmit mondott a nő,hogy,,Kérlek segíts rajta!".A férfi nem válaszolt.Szintén,mint a nő odahajolt,és a fülembe szuszogott.A csontomig kirázott a hideg,és a vér megfagyott az ereimben. Majd azután a férfi a nyakamhoz érintette jéghideg ajkát...Éreztem,ahogy a hegyes szemfogait a nyakamba mártja.Nem mondom,hogy fájt.De hát,hogy is fájhatott volna...annyira el voltam kábítva,hogy alig éreztem a testem.Azt hittem,hogy meg akar ölni,de csak megharapott...aztán visszavittek arra a helyre ahol találtak.
Némán feküdtem a nedves talajon,ameddig meg nem érkeztek a szüleim.Egy csomó ember jött még velük:rendőrök,mentősök és egy pár barátja a családunknak. Anyám tisztára ki volt készülve amikor meglátott.Sírni kezdett.Hozzám futott és átölelt.Apám,is odasietett hozzám,és ketten felsegítettek.A mentősök bevittek a kórházba,a rendőrök meg elkezdték keresni a bandát.A kórházban nem tudták,hogy mi a bajom.A bőröm elkezdett kifehéredni,a barna szemeim kikékültek,és nem tudtam aludni.És nagyon nagy szomjúságot éreztem a vérre.Nem értettem, honnan jön ez az értés,ezért öntudatlanul,és ösztönösen cselekedtem...Betörtem a donor vér hűtő szekrényébe,és inni kezdtem...De amilyen felfogásom volt,az meg sem fordult a fejemben,hogy természet feletti lény vagyok.
Egy nap bejött hozzám egy házaspár.Ők voltak azok akik megmentettek.Nem ismertem meg őket először.Köszöntek udvariasan,leültek a mellettem lévő ágyra,és beszélni kezdtek.A nőt Lienn-,a férfit Harry Dancan-nek hívták.Elmesélték,hogy mi történt velem és,hogy mi vagyok.Elsőre kinevettem őket,azt gondoltam ez teljességgel lehetetlen, majd amikor láttam,hogy rezzenéstelen arccal néznek rám,megdöbbentem...Mindent elmondtak a vámpír létről.Azt mondták,hogy velük kell élnem,hogy ne jelenthessek veszélyt a családomra.Én ebbe beleegyeztem,azzal a feltétellel,hogy előbb elbúcsúzhassak tőlük.Majd,miután elmentek,behívtam édesanyámat a kórterembe,és elmondtam neki,hogy mivé változtam. Felicity nagyon,érzékeny természetű volt.Azt hittem azt hiszi,hogy megőrültem,de nem.Hitt nekem!Ezért valamit ki kellett találnunk,hogy hihető legyen a sztori.Úgy tettünk mintha meghaltam volna,és az egész temetésemet elrendeztük...Ez szörnyű volt,mert annak ellenére,hogy anya tudta,hogy élek,úgy kezelte a dolgot,mintha tényleg meghaltam volna.De ez érthető volt,soha többé nem láthattam őket.
Dancan-ék a temetés estéjén értem jöttek.Megtanítottak mindenre amit tudnom kell.Nélkülük sohasem sikerült volna túlélni,azt amin keresztül mentem.
-És a szüleid?Velük mi történt?
-Van egy esküdt ellenségünk.Tibáld a neve.Ő olyan vámpír,aki nomád életmódban él,és embereket öl.Ő végzett az anyámmal is,miután megtudta,hogy tud rólunk.Már évszázadok óta vadászunk rá,de valahogy mindig ellóg...
-Sajnálom...-suttogtam.
Felkelt a kőről,és elém állt.Jobb kezét az állam alá tette,hogy a szemébe nézzek.Már nem éreztem olyan hidegnek a testét,mint legutóbb.Gyönyörű szemeiben aggódás csillant fel.Jobb keze az állam alól az arcomra csúszott.Bal kezével ugyanezt tette,az arcom másik oldalán.Félve és óvatosan,én is felemeltem két kezem,hogy az övéire tehessem azokat.Lassan szóra nyitotta a száját.
-Törékeny vagy még.Sokat idegeskedsz...Ne görcsölj,teljesen felesleges.Az idegesség nagyon befolyásolja azt,hogy jó vámpír légy és,hogy koncentrálni tudj,ha kell. Hunyd le a szemed!-Mondta halkan.Követtem az utasítását.-Üríts ki minden zavaró tényezőt!Felejtsd el,hogy veszélyt jelenthetsz a családodra!
Hirtelen kipattantak a szemeim.Tudni akartam,hogy honnan tudja,mindezt.
-Mi?Te honnan...
-Sssssssss...-Hallgattatott el édesen.-Majd elmagyarázom.Most csak lazíts!
Így ment ez egy órán keresztül.Olyan volt,mint egy gyönyörű álom.Hatásos volt.Többé nem voltam ideges,ha a családom biztonságáról volt szó.Felugrott egy fára,és onnan nézett le rám.Mintha még így sem lennék elég alacsony hozzá képest.Követtem a példáját.Leült egy vastag ágra,én pedig mellé.
-Honnan tudtad,hogy mit gondolok?-Kérdeztem.
-Hm...-felhúzott egy féloldalas mosolyt.-Rád vagyok hangolva,Kira!
Először azt hittem,rosszul értem,hogy Kirának szólít.Meg mertem volna rá esküdni,hogy neki egy szóval sem mondtam,hogy jobban szeretem azt,ha Kirának hívnak.
-Ezt meg hogy érted?Ma láttalak először!
-Így van.Te engem ma láttál először...de én téged nem!-Egy pár percig vizsgálgatta, kíváncsi tekintetemet,majd hangosan kuncogott és a megszokott mézédes hangon,és bájos vigyorral kezdett el beszélni.
-Amikor az új otthonodba költöztél megéreztem az illatod.Úgy megcsapta az orromat,mintha kupán vágtak volna.És követtelek...mindenhová.-Arckifejezése megkomolyodott.-Láttalak,amikor megláttad a házatokat.Láttalak,amikor először beléptél az új szobádba...De az kimaradt valahogy,hogy hogyan lettél vámpír.Fontos lenne tudnom!
-Oké...ömmmm...hát,megharapott egy...denevér.
-Egy denevér?-Kérdezte kitágult szemekkel.Bólintottam.-Ajjaj...
-Mi a baj?
-Akkor nagyon,nagyon sok mindent kell csinálnunk...
-Miért?
-Azzal,hogy megharapott egy denevér,csak vérszomjas lettél,és gyors.A többi képességedet így nem tudod használni.
-Hogy,hogy így?Mit kell tennünk?
-A denevér a vámpírok jelképes állata.Ám,ha megmar,az nem elég ahhoz,hogy ,,normális" vámpír legyél...
Ez az.Tudtam,hogy valami baj van velem!Legalább ebben az egyben nem tévedtem.
Kuncogott egyet,majd folytatta.
-Igazi vámpírrá,úgy válhatsz,ha egy olyan egyén harap meg,akinek nagyon nagy az önuralma.De ez nem kötelező...
-Szó sem lehet róla!-Vágtam rá.-Olyan vámpír akarok lenni,mint te és a családod!Nem akarok gyenge,gyümölcs zabáló denevér hasonmás lenni!
Megint kuncogni kezdett,ezúttal hangosabban.Mérgesen ránéztem,hogy hagyja abba.
-Bocsi!De,olyan vicces vagy amikor mérgelődsz!...-arca megkeményedett.-Évszázadok óta te vagy az első denevér vámpír.Ez egy nagyon nemes dolog.
-Miért?-pislogtam.
-Mert te jelented a vámpír és az ember tökéletes összhangját.
-De most nem a nemességről,hanem az erőröl van szó.Ha én is olyan lehetnék mint ti,akkor én is segíthetnék Tibáld üldözésében.Segíteni akarok!-John sóhajtott.
-Figyelmeztetlek,hogy ha tényleg ilyenné akarsz válni,akkor annak meg van a kockázata!
-És mi az?
-Először is sokkal több erőfeszítésbe telik,türtőztetni magad.-Bólintottam,és a földre néztem.
-A családomra is veszélyt jelentenék?-Kérdeztem halkan.
-Valószínű...-válaszolt halkan.Nem néztem az arcát,de éreztem,hogy ő figyeli az enyémet.A földre meredve hallgattam éles szavait,amik a fülemet vagdosták.
-Jó...és még?
-A szüleid,és a nővéred megbízhatóak?
-Igen!Ők mondták el azt is,hogy mi vagyok,miután megharapott az...az állat.
-Honnan tudták?
-Kelly testvérénél is ez volt a helyzet...csak ő...bele is halt.
-Hogyan?-Kérdezte szelíd kíváncsisággal.
-Megölte a barátnőjét,majd rátámadt az anyjára...és elment egy bányába,hogy ne legyen emberek közelében...
-Őt mi tette vámpírrá?
-Ben azt mondta,hogy egy ismeretlen állat...-Eltöprengett.-Mi a baj?Lehet,hogy Tibáld...?
-Á,nem...Tibáld egyből megölte volna.
Egy pár percig csönd volt,majd miután ezt zavarónak éreztem,megszólaltam.
-John!
-Hm?
-Változtass át!
A szemébe néztem és odanyújtottam neki a kezem.Elkezdett nevetni rajtam,megfogta a kezem és el tolta magától.
-Kira,ez nem így működik!Nem vagy még erre felkészülve!
-Te sem voltál,amikor átváltoztattak!
-Az teljesen más!Én meghaltam volna!
-Azt akarod,hogy előbb félholtra marcangoljanak a farkasok?
-Kira,ez nem vicces!-Mondta komolyan.
-Nem is viccnek szántam!Komolyan gondoltam!-Mondtam,és a kezemet megint odanyújtottam,hogy érintette az ajkát.
-Állj le!Nem szeretnék veled vitatkozni!És,különben nem én változtatnálak át!
-Akkor ki?
-Harry.
-Ohhh...oké,ne haragudj rám John,nem tudtam!
-Semmi baj!Nem haragszom!
-Kelly mesélt nekem Harryről...A kémia órás sztorit.
-Ó igen,tudom...Azóta,már nagyon sokat gyakorolt,úgyhogy megbízható.Pszihológus lett.
-Kérdezhetek valamit?-Rám nézett,és ezt igennek vettem.-Hogy láttad,hogy mi történik velem?Nem is voltál ott...-Rám mosolygott.-Ott voltál?-Kérdeztem felvont szemöldökökkel,és kitágult pupillákkal.-Hogy?Hogy,hogy nem láttalak?
-Láthatatlanul követtelek mindenhova...
-Mindenhova?-Tátottam a számat.
-Na jó,azért nem mindenhova...ahova nem szabad oda nem.-Kacsintott egyet.
-Azért mégis,hol voltál hozzám legközelebb?
-Az ágyadban.-Mondta szégyentelenül.
-Ahhha...Szóval oda,még szabad...
Hirtelen hangokat hallottunk a fák közül.Valaki közeledett.John úgy ült ott mellettem,mint egy jég szobor.Szemeit kitágította,majd pár pillanat múlva összehúzta és beleszagolt a levegőbe.
-Tibáld...-suttogta.Megragadta a kezem.Olyan volt,mintha bilincsbe lenne verve.Közel hajolt hozzám,amikor érezte,hogy nem akarok menni.-Gyere!-Mondta.
-Hova megyünk?-Kérdeztem kétségbe esetten.
-Elmegyünk hozzánk.Bízz bennem!Nem lesz semmi baj!
Annyira őszintén ejtette ki a szavakat,hogy inkább az elbűvöltségtől,mint a makacsságtól,nem akartam menni.A fákon ugrálva eljutottunk a házukig.Hatalmas volt,mint a miénk.Az ebédlőjük ablaka volt kinyitva,ezért azon keresztül ugrottunk be a házba.John családja a hatalmas asztal körül ült.Nekem úgy tűnt,hogy nem voltak meglepve,amikor az ablakon toppantunk be.Annyira gyönyörűek voltak mind, hogy az valami hihetetlen.Mindegyiküknek hófehér bőre és sötétkék szemei voltak.Arcuk utánozhatatlan,és leírhatatlanul gyönyörű.
-Tibáld visszatért!-Mondta John kétségbe esetten.
-Nem talál ide!-Mondta Harry.Ezt onnan tudtam,hogy neki volt hosszú fekete haja,ahogy John mondta.-Még akkor sem,ha megérezte Kira illatát!
Megdöbbenve néztem Harryre.Furcsa volt,hogy egy olyan...lény,akit életemben először látok,az én nevemet ejti ki.John már úgy látszik mesélt rólam nekik.
-Oh...bocsi Kira!Ő itt Harry,az apám.
-Nagyon örülök!-Mondtam,nyugodtan,miközben felé nyújtottam a kezem,majd ő is felém nyújtotta az övét,és kezet ráztunk.
-Részemről a szerencse!-Mondta udvariasan.John anyukája Harry mellé állt,és bemutatkozott.
-Helló Kira,én Lienn vagyok,John anyukája!-Mondta, gyönyörű mosolyával.
-Helló!
-És ők...-mutatott John,a már asztal mellett álló személyekre-,a testvéreim Adam és Lucy.-Ők is kedvesen kezdtek el mosolyogni rám.Ezen a négy mosolyon látszott,hogy mind szívből jött.
-Sziasztok!-Mondtam nekik.
-Szia Kira!-Mondta Lucy.Hosszú,egyenes barna haja elegánsan hátra volt dobva,de egy pár tincs elöl a szemébe lógott.
-Szia!-Válaszolt Adam kicsivel később.Neki izmos teste volt,és rövid, égnekálló, barnás haja.
Egy csodálatos család előtt álltam,aminek mind az öt tagja angyalian gyönyörű és akik közül nemsokára egy leszek én is.
-Gyere Kira,ülj le!-Utasitott Lienn.Így is tettem.Az asztal szélére ültem Lucy,és Harry közé.
-Döntött?-Kérdezte Harry Johnra nézve,mire ő bólintott.
-OIyan szeretnék lenni,mint ti!-Vágtam közbe,mert tudtam,hogy miről,van szó.Mindenki rám nézett.-Igen...-folytattam.-Olyan gyönyörű és olyan erős szeretnék lenni,mint ti!
-Nos rendben...-fordította el a fejét Harry.
-De tudnod kell,hogy ez egyáltalán nem fájdalom mentes,és nem veszélytelen!-Szólalt meg váratlanul Lienn.-Miután megharapott...valaki,az azt követő öt napon, fogsz átalakulni,és furcsa érzéseket fogsz tapasztalni.
Haboztam egy kicsit,majd sóhajtottam.
-Nem érdekel...
-Kira!-Mondta Harry,aki időközben felállt,és a hátam mögött a vállaimra tette a kezeit.-Utoljára,és véglegesen:Teljesen,száz százalékosan biztos vagy benne,hogy ezt akarod?
-Igen!-Mondtam határozottan.
-Nem azért,hogy mi nem szeretnénk,csak a saját érdekedben kérdezzük!-Világosított fel Lucy.
Ezen elgondolkodtam egy percet,de továbbra is elszántan kiálltam a határozatom mellett.Körbenéztem a gyönyörű arcokon,majd lehunytam a szemeimet.
-Nézzétek...-kezdtem.-Nem akarok így maradni...így csupán csak egy gyenge,gyümölcs evő denevér vagyok.De én nem ez akarok lenni!Egy szeretnék lenni közületek!Erről senki,és semmi nem fog tudni lebeszélni!
-Na jó!-Szólt végül Harry.-Gyertek a dolgozószobámba!
Felkeltünk az asztaltól,és végigmentünk a hatalmas folyosókon és a nappalin keresztül,az elegáns középkorian berendezett dolgozószobába.John lefektetett a relax ágyra,és Harry magyarázni kezdett.
-Na figyelj!Most,én bele fogok harapni a nyakadba,ami lehet,hogy fájni fog.Az után az elkövetkező öt napban át fogsz alakulni.Könnyebbnek fogod magad érezni,sápadtabb lesz a bőröd,mint most és sötétebb árnyalatú lesz a szemed.Négy éjszaka bírsz,majd aludni,de az ötödik napon már nem.Nem fogod igényelni azt,hogy gyümölcsöt egyél.Nem a hold hatására leszel szomjas,hanem arra,hogy mennyi ideig nem ittál vért.Ezt a szomjat kibírod,úgy...három hétig.Kérdés?
-Nincs!
-Akkor csináljuk!
Félrehúztam a hajam,hogy szabad utat adjak a hegyes fogaknak.Harry előbb jó alaposan megvizsgálta az illatomat.A bőrömön éreztem hűvös lélegzetét.Majd egyszer csak egy nagy nagy dörrenésre lettünk figyelmesek ami az ebédlőből jött.
-Tibáld!-Mondta Lienn mereven és hidegen.-Lucy!Azt hittem összekeverted az illatot!
-Mit,én?Azt Adamnek kellett volna...
-Elég!-Kiabálta Harry.-Most nincs helye vitának!Gyertek!
Amikor Lucy indulni készült,Harry a jobb vállára tette hófehér kezét.
-Te maradj,és vigyázz Kirára!
Lucy bólintott,és mellém ült.
-Lucy,mi folyik itt?-Kérdeztem kétségbe esetten.
-Tibáld itt van és valószínűleg téged keres!
-Engem?De miért?
Sóhajtott.
-Megérezte az illatodat...-habozott.-Tibáld nagyon jó vadász,és a szimata páratlan.Még a korodat is megtudja állapítani az illatodból...azt mondanom sem kell,hogy tudja,hogy denevér vámpír vagy...
-Így hívják...denevér vámpír?
-Igen.-Elnézett tőlem.
-De...a családod eltudja pusztítani őt...ugye?
-Tibáld nagyon ravasz,és a mi fajtánkat nehéz elpusztítani.Nem lehetetlen,de nehéz.Ne aggódj Kira!-A kezét az enyémre tette.-Nem fog bántani!
Hallottunk egy hangot a konyhából,ami arra utalt,hogy valami eltörött,majd egy kiáltást,ami ugyanabból a helységből volt hallható.John befutott a szobába.Tekintete kifürkészhetetlen volt.
-Mi történt?-Kérdeztem idegesen.
-Elment...-mondta halkan.
-Akkor meg mi a baj?
Mielőtt még válaszolhatott volna a családja többi tagja is belépett a szobába.Lienn a fiúk után jött.Nagyon mérges volt.A fogait összeszorította,és a kezeit ökölbe alakította,miközben magában zsörtölődött.
-Az a szemét köcsög eltörte a kedvenc porcelán tányéromat...-robbant ki.Adam nevetett.
-Nem mintha olyan sokszor ettél volna belőle.-Viccelődött.
-He,he,he...nevess csak!De olyan szép volt...-szomorkodott Lienn.
Végül az egész viccesen jött ki,és mindenki nevetett az egészen.