Tizedik fejezet

Tizedik fejezet

Nem meséltem el a részleteket Kellyéknek.
Annyit mondtam csak,hogy denevér vámpír vagyok,de azt nem,hogy ez rövidesen meg fog változni.Miután elüldözték Tibáldot az éjjel,én hazamentem és így Harry nem változtatott át...még.A konyhában reggeliztünk.Annyira elszaladt az idő,hogy majdnem lekéstük az iskolabuszt.
Amikor megérkeztünk,szokás szerint Wendy,és Nancy várt minket.
-Helló!-Üdvözöltek.
-Sziasztok!-Válaszoltunk.
-Danny járt nálatok,ugye?-Kérdezte Wendy,érdeklődve.
-Igen,persze,elbúcsúzott...-válaszoltam savanyú képpel.Wendy és Nancy átöleltek,hogy megvigasztaljanak.
Becsöngettek.Már csak egy hét volt a nyári szünetig,de ez a gondolat nem nagyon sokat javított a jelenlegi helyzetemen,mert nem volt ott az én drága barátom. Annyira megszoktuk a közelségét.Jó volt vele lenni...és most hiányzott.Nagyon.
Biológia órán mindig mellettem ült,és suttogva történeteket mesélt,de nem túl hosszúakat,mert Mrs.Davis mindig rá szólt,habár kedvelte őt.
Ahova csak néztem,mindenhol az ő arcát láttam.Fizikán,angolon...Soha nem éreztem még senkinek a hiányát ennyire.Csak akkor...azon az utolsó héten.Hát,az élet nehéz és fájdalmas,de úgyis felhív.Megígérte!Hazaérve az iskolából,egyetlen egy kérdés ismétlődött a fejemben:Mikor látom újra?Lerogytam a kanapéra a nappaliban és bekapcsoltam a tévét.Kelly aggódóan nézett rám a küszöbről,majd odajött és leült mellém.Megfogta a kezem és a pillantásomat kereste.Ránéztem. Sóhajtott.
-Kira drága!Bulizni kelllene!Kiváló eredménnyel fejeztétek be Amyvel a sulit!
-Igaz.-Ismertem el.-De...
-De mi?
-De még ez így kevés ahhoz,hogy jól érezzem magam...
-Danny miatt rágódsz,ugye?
-Kelly,ő a legjobb barátom!...És még fel sem hívott azóta,amióta...-a hangom elcsuklott és nem tudtam befejezni a mondatot hosszú percekig.
-Sssss...-hallgattatott el.Látta és hallotta,hogy milyen nehéz nekem erről beszélni.-Fel fog hívni!Hidd el,fel fog!
Egy halvány alakot láttam meg az előszobában ácsorogni.Jobban megvizsgáltam és akkor rájöttem,hogy ki ő.A könnyek már nem folytak le olyan gyorsan,mint fél perccel ezelőtt,de azért volt belőlük elég.
-Felmegyek a szobámba!-Mondtam könnyeimet letörölgetve az arcomról. Felpattantam a kanapéról és egy szempillantás alatt a szobám ajtaja előtt álltam.Lenyomtam a kilincset,betoltam az ajtót és beléptem a küszöbön.John az ágyamon ülve várt.Amikor meglátta szontyoli arcomat,elkezdett az ágyon ülve ugrálni.
-Jó puha!Viz ágy?-Kérdezte.Hangja vicces és játékos volt.Sikerült felvidítania,végre újra nevettem.Odaléptem az ágyamhoz és levetettem magam mellé.Arcomat a vörös rózsa illatú lepedőbe temettem.Pár percig úgy maradtam,mozdulatlanul,mialatt ő megkerülte az ágyat,leguggolt mellé és két kezére tette gyönyörű arcát a lepedőn,közvetlenül előttem.Gyötrőn felnyögtem és felemeltem a fejem,hogy a szemébe nézhessek.Mosolygott.A szemei sötétkéken tűntek ki hófehér arcából.Jéghideg szuszogása az arcomon táncolt.Nincs az a pénz ami felért volna azzal a pillantással.Édes jelenléte biztonságot sugárzott.Nem volt olyan dolog,ami miatt aggódnom kellett volna a társaságában.Ő annyira tökéletes...Szerintem angyalok faragták ki minden egyes részét...szemeimben még ott tükröződtek azok a rohadék könnyek.Amik kiszöktek az arcomra,azok haszontalanul végigcsusszantak rajta és az államról az ágyra hullottak.Nem akartam,hogy John így lásson valaha.Amikor vissza akartam hajtani a fejem a lepedőbe,ő az állam alá tette a kezét és felfelé emelte,hogy rá nézzek.A mosolya,halványodni kezdett, miközben az arcomat fürkészte.
-Ne aggódj Danny miatt!Jól van.Ma meglátogattam.-Mondta vigasztalóan.
-Honnan tudod?-Kérdeztem tágra nyílt szemekkel.
-Láttam,hogy mennyire aggódsz miatta,ezért gondoltam elmegyek Kolorádóba,és tudósítalak a tényekről.Ne félj,fel fog hívni,hamarosan!Csak nagyon keményen dolgoznak,ezért nincs túl sok ideje...
-John...-akadt el a lélegzetem.-Te...bejártad a kontinenst,csak azért,hogy engem megnyugtass?
-Nem bírtalak,már tovább így látni téged.Segíteni akartam.
-John,ez...nem is tudom,hogy köszönjem meg!Ehhez egy puszta köszönöm nem elég!
-De igen!Nekem bőven elég!-Húzta mosolyra a száját.
-Akkor köszönöm!
-Nagyon szívesen!
Nem bírtam ki,hogy ne tegyem meg...az arca annyira tükörsima és csábító volt,hogy muszáj volt adnom neki egy puszit.Meglepődött és kissé zavartan vigyorgott.
-Most,meg én köszönöm!Mmmm...kaphatok még egyet?
Már ott cuppant a második is a jéghideg márvány arcán.Még mindig ott tartotta arcát,azt jelezve,hogy szeretne kapni még egy párat.Akkor jött a harmadik, negyedik,ötödik...Elvette arcát.Felültem,ő pedig fel nézett rám az ágy mellől.Felállt és elolvadva a párnáimra esett.
-Ez mennyei!-Mormolta a párnákba.
Értelmetlenül néztem rá.Nem értettem,hogy mi olyan ,,mennyei" egy puszin.
-Mi történt?-Kérdeztem rá meredve pompás testére.
Hátára tettem a kezem,mire ő kikukucskált a párnák tengeréből.
-Az első alkalom mindig ilyen szédítően jó!-Mondta mosolyogva.
-Milyen első alkalom?Ez csak egy puszi volt,nem csók!
-Csiklandoztad az arcomat...-mondta kissé szégyellősen.
-Oh...
Mind a ketten nevetni kezdtünk.Nem tudtam elképzelni,mi történt vele,és egyáltalán nem gondoltam volna,hogy valakinek jól fog esni a tőlem kapott puszi.A párnát fogta,miközben engem figyelt.
-Félsz tőlem Kira?-Kérdezte komolyan,miközben eltolta magától a párnát.
-Én,tőled?Nem!Miből gondoltad azt,hogy félek?
-Olyan megrémült arcot vágtál,azt hittem,megijedtél.
-Heh...Nem egy cseppet sem!De mi történt pontosan?
-Ööööö...-felnevetett.-Elég érdekes ezt így elmesélni...-megköszörülte a torkát-Szóval ha vámpír léted alatt valakibe beleszeretsz és ha ő kényszer nélkül fizikai kapcsolatba lép veled,akkor rád jön egy ilyen ,,édes roham".Ezt még egy puszta érintés is előidézheti.
Mélyen a szemembe nézett és szerintem tudta,hogy tudtam,mit akar tőlem.Azt mondta ,,a vámpír lét alatt,akibe beleszerettél"...
Közelebb hajolt,de egy váratlan pillanatban hangosan felsóhajtott és hátrálni kezdett.Felkelt az ágyról,majd járkálni kezdett a szobámban.
-Lenne még egy kérdésem...-rám nézett és várt,hogy feltegyem.-Mi a helyzet a nappal?
-Nappal?
-Tudod...a napfénnyel.
-Oh...Hát,csak megsebzett vámpírra halálos.A többire nem.Nem égsz el,vagy ilyesmi...-kuncogott.
-Akkor ti mit csináltok fényes nappal?
-Tesszük azt,amit a normális emberek tesznek:Lienn és Harry dolgoznak,Adam,Lucy és én pedig suliba járunk...
-Melyikbe?
-A Haven Rotes középsuliba,Washington másik felébe...Gyorsan hazaérünk.
-És még közben Kolorádóba is elugrasz egykét információért...
Nem válaszolt.Megfagyottan állt a nyitott ablak előtt és fénylő szemekkel meredt a messzeségbe.
-Megyünk vacsorázni?-Kérdezte komoran.
-Aha...-mondtam,és feltápászkodtam az ágyról,de közben végig őt figyeltem.
Megragadta a kezem,kiugrott az ablakon,és engem is magával rántott,majd nekiiramodtunk a sötét erdőnek.Ott egy-egy őzet vadásztunk a szokásos módon.
Mialatt én végeztem,ő visszament a házunkba, láthatatlanul.Beugrottam az ablakomon,és csendben figyeltem,de nem éreztem a közelségét.Lerogytam az ágyamra,és ő hirtelen mellettem termett.
-Kira...-mondta suttogva.-Velem kell jönnöd!Harry és Lienn beszélni akarnak veled.
-Miről?
-Ne kérdezz,csak gyere!-Mondta hangosabban és mérgesebben.
Mire észbe kaptam,már a karjaiban találtam magam az erdőben.Futott.
-Tegyél le!Tudok egyedül is menni,van lábam!-Kiáltottam hangosan.De mintha csak a falnak beszéltem volna.Rám se pipált,amikor szóltam neki.
Az ajtójuk előtt álltunk,amikor egyszer váratlanul megfogta a kezem.
-Kira,ne félj!Nem lesz semmi baj!-Hangja merev és szürke volt.Nem értettem,hogy ezt miért mondja.Átkarolta a derekamat és behúzott a házba.A család a nappaliban volt.Lucy mellém állt,megszorította a csuklómat és leültetett egy fotelbe.Harry,Lienn és Adam a kanapéról figyeltek engem.Lucy is leült melléjük,John pedig egy kis széket tolt a fotel mellé,amin ültem,és jeges kezét ismét az enyémre tette.Mereven ültem egy helyben.Halvány lila sejtelmem sem volt arról,hogy mi folyik körülöttem.
-Kira,most nagyon figyelj rám!-Mondta Harry.Arca mint egy jeges kőszoboré.
-Tibáld...hát,nos...vadászik rád,és csak te tudod elpusztítani...
-He?-Vágtam egy pofát.
-Figyu elmagyarázom!-Szólt Adam.-A birtokunkban van egy fegyver,méghozzá egy tőr.Elzárva tartjuk,mert,ha közülünk akárki is megfogná puszta kézzel,az elégne...Ezzel tudod megölni Tibáldot.Rád nem ártalmas,mert te denevér vámpír vagy.Ez a tőr mérgezett,és ezért van akkora ereje...
-Vagyis nekem...-nyeltem egyet.-Gyilkolnom kell?
-Hát,nagyon úgy néz ki...-elvigyorodott.
Lesokkolt a hír.Még hogy én...neeeeeeem,az nem lehet.
-De...én nem tudnám megölni...-mormogtam.
-Muszáj lesz!Vagy különben ő öl meg egyikünket...Nem fogod egyedül csinálni,nehogy azt hidd!Segíteni fogunk!
-Oh...na és,ezt hogy kell csinálni?
-Egyszerű!-Szólalt meg Lucy.-Mi lefogjuk,te pedig átszúrod a tőrt a szívén.
Próbáltam lenyelni a torkomba akadt gombócot,ami nem sikerült és ezért a hangom rekedté vált.Nem is tudtam,hirtelen mire gondolni...nem voltam benne biztos,hogy ez valóban megtörténik.
-Tudom,hogy ez most lesokkolt,de ne ijedj meg!Ott leszünk és segíteni fogunk!-Folytatta Lienn.-Ammmm...Kira!Huhú!-Figyeltem én arra,amit mond de egyszerűen képtelen voltam fagyott testemet irányítani.Csak egy irányba bámultam:a földre.Egy pár percre volt szükségem,ahhoz,hogy fel tudjak törni a jégből és végre újra irányítsam magam.Ránéztem John hófehér kezére,és éreztem az enyémet alatta, ami remegett,mint egy nyárfalevél.Majd sötétkék szemébe néztem,amiből aggódás és félelem tükröződött.
-Kira...tudnod kell még valamiről!-Mondta lágyan Lucy.
-Igen?
-Nos Tibáld...hát szóval...ő ölte meg a...szüleidet...-horgasztotta le a fejét.
-Mi van?-Kérdeztem rekedten.-Ő...Ti...Tibáld ölte,meg az én...-a hangom elhalkult.A szemeim megteltek könnyekkel,majd kicsordultak,és végigfolytak az arcomon. Legszívesebben sikoltottam volna,de nem jött ki hang a torkomon.John mellém csúszott és szorosan átölelt.
-Az a rohadék...az a szadista szemétláda...-a hangom elcsuklott.John mellkasához húzódtam.Még rosszabb lett volna,ha nincs ott.
-Megteszem!-Suttogtam a könnyek közt.-Meg fogom ölni!Kinyírom!Levágom a fejét a nyakáról!Megkeserüli,hogy valaha világra jött!...
A család tagok arcán fájdalom ült,ahogy engem néztek.
-John,most vidd haza Kirát!Holnap elkezdjük a tanítását.
John kikísért az ajtóig.Ott fel akart emelni,de nem hagytam.
-Megyek a saját lábamon!-Mondtam,mérgesen szipogva.
Becsaptaptam magam mögött az ajtót,és már-már fojtogató könnyek közt indultam el a lépcső felé.
-Szia lányom!-Szólt Ben,akit addig észre sem vettem.Háttal álltam neki,így nem látta,hogy sírok.Amennyire tudtam,letöröltem a könnyeimet,megköszörültem a torkom és visszaköszöntem.
-Szia...
-Kira!Mi a baj?
-Semmi...-szipogtam.-Semmi sincs...
-Bántottak?
-Most...nem szeretnék erről beszélni,jó?...Majd később elmondom...
-Oké.-Mondta együttérzően.
Ez úttal lassan és óvatosan ballagtam fel a lépcsőn.Olyan volt,mintha az összes erőmet kiszippantották volna.Már élni is alig volt kedvem...de már tudtam,hogy ki ölte meg a szüleimet...És megfogadtam,hogy akár az életem árán is,de meg fogom őket bosszulni!
Benyitottam a szobámba.John arckifejezése még az óta nem változott.Még mindig komoly és aggódó volt.A szekrényem előtt állt.Lassan közeledtem felé.Mind végig, ameddig oda nem értem elé,a szemembe nézett.
-Fel fogtad,hogy ez mennyire veszélyes?-Hangja figyelmeztető volt.
-Nem érdekel,hogy mennyire veszélyes!Nem fogom hagyni,hogy akárkit is bántson!-Mondtam ösztönösen.
-Kira,ez tényleg nagyon veszélyes!Ne tedd!
-Nem hallottad,mit mondott Harry?Csak én tudom elpusztítani!És azt is mondta,hogy meg fognak tanítani rá,hogy hogyan kell legyőzni.-Hosszan hallgatott.-Vagy talán nem bízol bennem?Azt hiszed,nem tudom megcsinálni?
-Nem erről van szó!Csak én nagyon...féltelek!Ha valami történne veled,én nem is tudom,mit tennék!
-John...-megfogtam a kezeit.-Ne tégy meggondolatlan dolgokat,a biztonságom érdekében!Elkapjuk Tibáldot,megölöm és utána átváltoztattok,hogy örökké veled legyek!
-Kész lennék meghalni érted!
-Ne tedd!Inkább légy az enyém,örökké!
Derekamra tette a kezeit,majd magához húzott és szorosan átölelt.Karjaimat a derekán keresztül a hátára csúsztattam.A mellkasára tettem a fejemet és lehunytam a szemem.Ő lágyan a hajamba temette gyönyörű arcát és,habár nem láttam,de éreztem,hogy száját apró mosolyra húzza.Megnyugodott.Végre.Bízik bennem.Nem gondoltam,az elkövetkező napokra,hetekre.Nem gondoltam az elkövetkező csatára.John adott erőt,hogy elfelejtsem a rossz gondolatokat.
A kilincs lenyomódott és az ajtó kinyílt.Kinyitottam a szemem,de semmi kedvem nem volt ahhoz,hogy John karjaiból kivessem magam.Amy lépett be az ajtón.Vicces képet vágott,amikor meglátott minket.John lágyan kihúzódott a karjaimból.
-Helló...-Mondta Amy kissé zavartan.
-Szia Amy!-Válaszoltam jókedvűen,miközben John felé fordultam.-Amy ez itt John,és John ő itt Amy,a nővérem.
-Örvendek!-Mondta udvariasan,miközben egyik kezét Amy felé nyújtotta.
-Én is!Örülök,hogy végre megismertelek!-Válaszolt Amy.
Egy kis ideig csönd volt,de John hirtelen sóhajtott egyet és levette kezét a derekamról.
-Na jó,én most megyek!Biztos beszélni szeretnél Amyvel!
-Várj!Ne menj még!-Tiltakoztam.
-Ma este újra találkozunk!-Ígérte.Megcsókolta a homlokomat és már el is tűnt.
Amy a mutató újjával utána mutogatott,miközben a szája tátva volt.
-Szóval ő a híres John Dancan,mi?-Mosolygott.
-Igen ő az...-nevettem.-Ugye megmondtam,hogy gyönyörű?!
-Aha...-fűzte hozzá elbűvölten.
Megcsörrent a telefonom.Amikor rápillantottam a kijelzőmre,rögtön megismertem a számot.Megnyomtam a fogadás gombot és beleszóltam.
-Szia Danny!
-Szia Kira!Képzeld,továbbjutottunk!
-Ez csodálatos!Gratulálok!
-Köszi!Hogy kezdődött a szünet?Minden oké?
-Persze,minden szuper!
-Hiányzol Kira!-Mondta egy kis szünet után.
-Te is nekem!Jó,hogy hívtál,már kezdtem aggódni...
-Aha,neked is jó hallani a hangodat,végre!Nemsokára újra hívni foglak!
-Jó.Szia,és...vigyázz magadra!
-Oké,szia!
-Ez gyors csevegés volt.-Mondta Amy,a mellkasa előtt összefont kézzel.
Felnevettem és leültem az ágyamra,mosolyogva.Amy a szekrényem előtt állt,ahol John és én voltunk az előbb.Bűbájosan lenézett rám.
-Igen?-Kérdeztem,mert a csend kissé furcsa volt,az emígy állandóan beszélő,Amynek.
-Mit igen?
-Látom,hogy szeretnél mondani valamit!
-Nem különösebben...-Leült mellém.-Csak,olyan furcsa ez az egész.-Kérdőn bámultam rá.-Úgy értem...látszik,hogy ti ketten egymásnak lettetek teremtve!Összeilletek,mint a fekete és a fehér,vagy mint a hamburger és a kóla...-vágtam egy pofát.-Mindegy,ez nem fontos!A lényeg az,hogy ti vagytok a legösszeillőbb pár,akit eddig valaha láttam!Ezt még Dannyről,sem mondhattam el...
-Heh...Tudod,hogy mi ebben a legszebb?Az,hogy most vagyok először szerelmes...