Tizenegyedik fejezet
Egyedül ültem a nappaliban.Nem volt senki otthon.Az emberek buliztak...
Kimentem a konyhába,hogy egyek egy almát.Leültem az asztalhoz és beleharaptam a vöröslő termésbe.Ahogy tűnődtem,megláttam egy,a falba épített,szekrényt,amit addig még nem fedeztem fel.Elé álltam,és a két apró fogantyúja segítségével kinyitottam.Régi képek voltak benne rendetlenül felhalmozva.A széleik megsárgultak az elmúlt évek alatt.A fekete fehér képek egy teljesen más világba repítettek.Egy régi és csendes világba.Egy hibátlan életbe.Az egyik képen egy kislányt láttam,aki göndör hajjal,és mosolygós arccal egy régi babát
szorongatott.Megfordítottam a képet.A hátulján azt írta :1984 Kelly Turner 5 éves.Elnevettem magam,amikor újra a képre tekintettem. Kivettem a képeket és letettem őket a konyha asztalra,majd leültem a szokásos helyemre és nézegetni kezdtem őket.Sok vicces képet láttam,amik Kelly és Ben gyermekkorából maradtak itt.Babás képektől az esküvőjükig minden féle képet meglehetett találni,minden időszakból.Az egyik esküvői képen a fotós pont lekapta a csókot.Ezen elgondolkodtam.Vajon az enyém mikor fog elcsattanni?
Kopogtak az ajtón.Gyorsan visszapakoltam a képeket a szekrénybe,majd a bejárathoz mentem és kinyitottam az ajtót.John egyenes testtartással,és a legszebb mosollyal állt előttem.
-Szia!-Mondta kedvesen.
-Szia,gyere!
Félreálltam,hogy be tudjon jönni.Levette kabátját és egy egyszerű mozdulattal feldobta a fogasra.
-Ez az első eset,hogy az ajtón jössz be.Miért?-Kérdeztem mosolyogva.
-Mmmmmm...úgy gondoltam,ma maximálisan az emberi énemet fogom adni.
-Miért?
Megvonta a vállát.
-Miért ne?-nevetett.
Követtem a példáját,és vele nevettem.Majd megérintette az arcomat és a nevetés helyét átvette a szenvedély.Megfogtam a kezeit.A köztünk lévő távolság kényelmesnek tűnt.A tenyerünket összeérintettük.Egy pár percig a kezünket néztem,majd a szokásos meghitt hangulatban a szemébe tekintettem.Az ujjaink összefonódtak.Nem hallottam mást,csak a mély szuszogását.
-Mit csináljunk?Nincs itthon senki rajtunk kívül!
-Nem is tudom...
-Mihez lenne kedved?
-Mmmm...a szobádban beszélgetni?
Megfogtam a kezét és felmentünk.Leült az ágyamra,miközben én hátat fordítva becsuktam az ajtót.Szembe fordultam vele,majd felsóhajtottam.
-Emlékszel az első találkozásunkra?-Kérdezte csábító hangon,könyökölve az ágyon.
-Hogy is felejthetném el...-Válaszoltam,miközben lassú tempóval ültem le mellé.
-Úgy megijedtem,mint egy...hát tudod...mint egy ember.
Nevetni kezdtünk ezen a kis nosztalgiáson.
-Azt láttam...vicces képet vágtál az igaz!-Mondta,széles mosollyal.
-Heh...igen.Mondjak valamit?
-Tessék.
-Miután először megláttalak,teljesen összezavarodtam...tudod,érzelmileg.
-Tudom.ltt voltam.
-Oh,igen,persze...-levettem róla a tekintetemet és a lepedőt kezdtem el simogatni.
-Mi a baj?Valami rosszat mondtam?-Kérdezte aggódva.
-Nem,nem semmi baj!
-Biztos?
-Igen!
A hangom nem volt elég meggyőző,ahogy én hallottam magam.Nem néztem rá,amióta a lepedőt szorongattam.A kezeink nem voltak túl nagy távolságra egymástól.Észrevettem,hogy az övé lassan az enyémre csúszik.Ekkor a szemébe néztem,és egy ismeretlen hangulatot pillantottam meg benne.Felvontam egyik szemöldökömet,amitől az arcom kérdő lett.
-Nézd...-kezdte.-Én nem várom el tőled,hogy válassz!Ha te őt szereted,akkor hagylak...
-Fogd be!-Szakítottam félbe.-Ne beszélj hülyeségeket!Tudod jól,hogy kit szeretek és ez nem fog megváltozni!Soha!-törtem ki,amin mindketten meglepődtünk.
-Csak azt akarom,hogy boldog légy!
-Boldog vagyok!És ha azt akarod,hogy az is maradjak, akkor többet ezt ne hozd szóba!Rendben?
-Rendben.
-Jó...ne haragudj,csak...ohh,én olyan bolond vagyok...
Magához húzott és szorosan átölelt,majd belecsókolt a hajamba.
-Nem vagy bolond!Csak...
-Szerelmes...-suttogtam halkan,félbeszakítva mondatát.
Megfogta a vállaimat és lágyan eltolt magától.Megijedtem,de a szája sarkában bujkáló apró mosoly megnyugtatott.
-Nem csak te vagy szerelmes!...-mondta,majd a mosoly kiszélesedett. Megkönnyebbülten vigyorogtam rá.A kezeimet az arcára tettem,és lassan,de biztosan magam felé
húztam.Lehunytuk a szemeinket,és addig közeledtünk, ameddig az ajkaink egymásra nem találtak.Egy rövid csók volt,de miután vége szakadt,ő rögtön kezdeményezte a másodikat.Hűvös kezét a vállamra tette.Ám ez a kéz kis idő múlva lecsúszott a hátamon keresztül a derekamra.Karjaimat átfontam a nyakán.
Tényleg jó dolog volt,hogy rajtunk kívül nem volt otthon senki.El tudtam volna képzelni Kelly,vagy Ben arcát,amikor benyitnak és észrevesznek minket...De ez nem következhetett be.
-Látod,mondtam,hogy bolond vagyok!-Suttogtam a csók után.Nem válaszolt,csak elégedetten vigyorgott.Édes ajkát újra az enyémre nyomta.A megszokott tempónál jóval lassabban mozgott.Kezeit a pólóm alá csúsztatta,és simogatni kezdte csupasz hasam.Karjaimat levettem a nyakáról és elkezdtem kigombolni az ingét,hogy felfedjem kemény márvány testét. Azt hittem,nehezebb lesz ezzel a feladattal megbirkózni,de hipp-hopp,és ing kigombolva.Hallottam heves zihálását.Szerintem akkor még el sem jutott az agyamig,hogy éppen mit is csinálok... Amikor a mellkasára helyeztem a kezem,a nyakamat kezdte el csókolgatni. A kezei,még mindig,a hasamat,és környékét cirógatták.A kezeim a mellkasáról a nyakára vándoroltak.Egyszer csak váratlanul erősebben megmarkolta a derekamat és hanyatt döntött az ágyon.Még egyszer hosszan megcsókolt,majd kezeit lassan levette rólam és felült.Bocsánat kérő tekintetet vetett rám.Nem értettem,hogy most mi a baj.Valószínűleg én ronthattam el valamit...szokás szerint.
-Mi történt?-Kérdeztem levegő után kapkodva.A tekintete olvashatatlanná vállt.Nem válaszolt.-John akármit is tettem,sajnálom,csak szólalj meg!Kérlek!
-Nem tettél semmit!-Szólalt meg mély hangon.-Én...mendtem túl messzire!
Tekintetét levette rólam és kibámult az ablakon,majd szemei ismét rám ragadtak.
-Nem vagyok éhes!-Morogtam.-Mi történt?
-Semmi...-Hangja elhaló lett.Kétségbe esetten néztem rá.Ismét egy vámpíros dolog,amiről még nem tudósítottak.Remegő kezem lehajtott fejére tettem és felemeltem,hogy rám nézzen.Hófehér kezét az enyémre tette,és nyugtatóan simogatni kezdte.
-Tudod,hogy mik vagyunk.-Kezdte.Sóhajtottam a megkönnyebbüléstől.-...De azt is tudnod kell,hogy miben különbözünk...
-Igen?
-Te így nagyon gyors és vérszomjas vagy,és nem...öregedsz,meg minden ilyen,de...még törékeny vagy ahhoz,hogy...nos,hogy...-hallatszott a hangján,hogy szégyellős.
-Értem.-Nem vártam meg,hogy kinyögje.-De miért?Mi történne?
-Hát,valószínűleg egy kicsit összetörném a csontjaidat...Úgyhogy ezzel várunk az átváltoztatásig!
-Jjjjjóóó...-bólintottam meglepetten.-Ez azt jelenti,hogy nagyjából még ember vagyok?
-Nem mondhatnám...-gondolkodott el.-Csak több az emberi tulajdonságod mint a vámpír.
-Nem sokáig...-motyogtam,szinte csak magamnak.Felnevetett.Az aggodalma elszállt.-És te még nem...?-Kérdeztem zavarban égve.
-Én még nem mi?-Kérdezte csibészen.Tudtam,hogy tudta,mire gondolok,de csak azért is kimondatta velem.
-Szóval,hogy te még...szűz...vagy...?Uhhhh...-El sem hittem,hogy ki tudtam mondani hangosan.Úgy éreztem,mintha elpirultam volna.Még szerencsém,hogy ez nem látszódott...de hiába,a hangom mindent elárult.John szélesen vigyorgott és nagyokat nevetgélt.Én szégyenkezve átkaroltam a térdeimet az ágyon.
-Mi olyan vicces?-Dörmögtem.
-Zavarban vagy,eltaláltam?-Hallgattam szórakozott hangját,de nem feleltem a kérdésére,amitől még jobban nevetni kezdett.-Ne haragudj...-kuncogott.-Ez hiányozni fog...
-Micsoda?-Emeltem fel a fejem a különös hang váltásra.Sóhajtott.
-Ha ,,igazi" vámpír leszel,akkor nem hozhatnak könnyen zavarba,nem ejthetnek rajtad sebet,nem fogsz félni úgy mint most stb.De te annyira mókás vagy amikor...-kuncogott megint.-Amikor zavarban vagy.Ez fog nekem hiányozni.-Apró és barátságos mosoly szökött a szájára.-De tudom,hogy ezt szeretnéd,és ez engem is boldoggá tesz.Szeretem,amikor boldog vagy,Kira!
Egészen közel csúsztam hozzá.
-Ja,és még valami!Minden tőlem kapott csók után,jobban kezdesz ránk hasonlítani!Ajkaink ismét egymáshoz tapadtak.Magához vonzott.Én már nem leszek senki másé!De nem is kell más,ha egyszer megvan az aki kell!Ennél többet nem kívánhatok,mert nincs nála több.Ő a mindenség!Ő az én mindenem:Az ég,és a föld,a tűz,és a víz,az élet,és a halál,a végzetem.A sorsom,aki vad csókokkal kábított,és aki egy pillantással rabul ejtette a szívem.A sorsom,akit szeretek...akit örökké szeretni fogok!Engem még eddig soha senki nem szeretett úgy,mint ahogy ő.Engem még soha nem csókoltak szívből...Mostanáig!Édes illata fellobbantotta a lelkem lángjait.Szinte,már a tüdőmet égette amikor megéreztem.Arcomat a mellkasán pihentettem,amikor védelmező karjai körém fonódtak.
-Ó, egyetlen Kirám...-sóhajtotta-Szeretlek!-suttogta fülembe.A testem kissé megremegett,de nem a félelemtől,vagy az ijedségtől,hanem az örömtől!Ezt ő is tudta,ezért nem engedett ki karjaiból.A világ így volt kerek a számomra.Egy olyan személy oldalán,aki szeret,és aki megvéd...és akivel együtt lehetek az idők végezetéig.Ott ültünk az ágyon,egymásba ölelkezve és egymásba szeretve.Övé volt az a világ aminek mindig is a része szerettem volna.És most befogadott a világába. Szeret engem,és én is szeretem őt.A szívem kalapálni kezdett.Rám meredt a rubintkő ragyogásával teli szemeivel,és kezemet a szívére tette.
-Kira!Rajtad kivül senki más nem tudta megdobogtatni ezt a száz éves szívet...és senki sem képes rá,hogy leállítsa...Csak te!Örökké a tiéd!
-Megőrzöm,ameddig csak élek!-Válaszoltam ugyanazzal a nyugodt tempóval,és ugyanazzal a szenvedéllyel,mint ő.Lefeküdtünk az ágyra.Hátulról átkarolt és magához húzott.Ismét biztonságot sugárzott a teste.
-Még nem válaszoltál a kérdésemre!-Emlékeztettem könnyedén.
-Melyikre?-Kérdezte.Karjait ellazította körülöttem,hogy szembe tudjak fordulni vele.A szemébe néztem,arra törekedve,hogy ne essek bele a szégyenlőségbe.
-Hát,arra!-Mondtam leplezve a nevetést.
-Ó,igen...
-Szóval?-Követeltem.
-Igen.-Mondta mereven.
-Mit igen?-Kérdeztem.Háhááá,most visszakapja,hogy zavarba hozott ennél a témánál.
-Hát...igen...-Aha,már kezdett zavarba jönni!Haladás...
-Attól félek,hogy így nem tudom értelmezni a válaszod!Elmondanád teljes mondatban,kérlek?-Hangom diadalmas volt.Győzelem!
Nevetett egyet,de végül megadta magát és a választ teljes mondatban elmondta.
-Oké!-Megköszörülte a torkát,majd sóhajtott.-Kérdésedre,amiben arról érdeklődtél, hogy szűz vagyok-e még,a válaszom igen.Szűz vagyok.-Hangja nyugodt és elegáns volt,miközben végig mosolygott.-Nya,most már boldog vagy?
-Teljes mértékben!-Válaszoltam nevetve.
Gyorsan eltelt az idő,már a hajnal hasadása volt jelen az égen.A családom hazatért már jó rég óta,és aludt.Nem hallották,amikor egy hatalmas dobbanással értem földet az ablakom alatt.Vadászni indultunk.A szomjúság már égette a belső szerveimet.Pedig nem láttam a holdat.Mi történt?Ja igen...a csókok.De mindegy találnunk kellet egy őzet!Ha,még nem fogytak el...De tényleg!Nem pusztítottuk még el az őzeket?Van még belőlük?Hm...úgy tűnik van.Körülbelül két kilóméterrel a megszokott helyünktől vadásztunk,egy folyónál.Hat példányt pillantottunk meg a folyó körül játszadozni.Volt három bak,két suta és egy kicsi...borjú,vagy minek hívják...Boldognak tűntek.Nem akartam őket bántani,de a vér utáni vágy egyre csak növekedett,így a többi érzés mellékes és lényegtelen volt.Már egészen finomnak éreztem az illatukat,ami a legelején keserűnek tűnt.Már voltam annyira tapasztalt,hogy ki tudjam számítani a szökési útvonalukat,ha menekülni próbálnának.Ez úttal más technikát választottam.Lassan közeledtem feléjük,miközben John egy fa mögül figyelte új mozgásomat.Lépteim nem hallatszódtak a nedves talajon.Alig pár méterre voltam tőlük,amikor a szél egyszer csak feltámadt és az illatomat feléjük söpörte.Megfordultak,és amikor észrevették vérszomjas tekintetemet,futásnak eredtek.Már éppen abban a szögben álltam,hogy elrugaszkodjak a földtől és rávessem valamelyikre magam,de valami,mintha odaragasztott volna.Egy illat.Egy nagyon közeli illat.Erős és domináns.Nem tudtam,hogy mi lehet az,ezért megfordultam,hogy szem ügyre vegyem.Egy medve.Két hátsó lábára állt,és éhes fekete szemeivel rám meredve lebömbölt. Mereven álltam előtte,megdöbbenten.
-John?Ilyenkor mit kell csinálni?-Kérdeztem hangos,remegő hangon,mielőtt a vérengző vadállat,újra lebömbölt volna.Nem kaptam választ.-John?-Szólítottam újra,ezúttal kétségbe esetten.A medve úgy tűnt mintha meglepődött volna. Átpillantott fölöttem az erdő távolabbi részére,és váratlanul hasra esett.John hátulról a nyakába mélyesztette a fogait.Rám nézett az állat dús bundája mögül és kacsintott,majd kihúzta belőle a fogait.
-Ezt!-Jött kérdésemre a válasz.Kiegyenesedett és mély lélegzetet vett.-Jó étvágyat!
Mi?Még hogy én medve vért igyak?Nekem őz vért kell innom!Vagy...nem feltétlenül...?
-De hogyhogy?-Kérdésem tömör volt,de megértette.
-Minden állat vérének megvan a saját tulajdonsága.Az őznek az ártatlanság,a szarvasnak a büszkeség,az oroszlánnak a bátorság és így tovább...
-És...a medvének mi?
-Tippelj!-Arca merevvé,és komollyá vállt.
-Fogalmam sincs...
-Na találd ki!-Sürgetett.De vajon miért volt olyan komoly?Gondolkodtam egy percet.
-Ömmmm...az erő?-Találgattam.
-A szeretet!-Arca már nem volt olyan kemény.Ellágyult és meghitt kifejezést váltott ki.Most még élvezetesebb volt nézni az arcát.Olyan puhának tűnt a kőkemény bőre alatt.De el nem tudtam képzelni,hogy egy olyan hatalmas állat vére,mint a medvéé,hogy tartalmazhatja pont a szeretetet.
-Félsz,hogy elfogy a szeretetem?-Viccelődtem.
-Nem,de azért jó biztosra menni...-mosolyodott el.-Most pedig,jó étvágyat!
-Köszönöm!-Behelyeztem a fogaimat az állat nyakába,és elkezdem inni édes vérét.A szomjam maximálisan lecsillapodott.Eddig még soha nem ittam ennyi vért egyszerre,ilyen hatalmas állatból.Mondatni lehet,hogy jóllaktam.A medve vére teljesen kiürült.Hihetetlennek tűnt,hogy egy csaknem háromszáz kilós állat testében lévő összes vér,mostanra már az én szervezetemben csörgedezett.A hatalmas vadállat ott feküdt előttem,holtan.Ez felelevenítette az egyik vadászatomat,amikor egy általam legyilkolt őzhöz beszéltem...Most azért a medvét is sajnáltam egy picit.Dehát ez az élet körforgása.Vannak növényevők,amiket megesznek a húsevők,és vannak húsevők,amiket megölnek a vámpírok.Mindig is tudtam,hogy a vér megízlelése jó érzés volt,lenyugtató és betöltő,de igazából sosem csináltam szívesen...de hát muszáj volt.Nem bírtam harcolni az ösztöneimmel szemben.
-Ne félj ez is meg fog változni,ha már átváltoztál!-Nyugtatott meg John a hátam mögött a vállamat fogva.Biztos látta sajnálkozó arcomat,és ezért mondta.Vagy már annyira rám van hangolva,hogy tisztán hallja a gondolataimat?Hm...nemtudom.De mindegy,nem is érdekelt igazán.De viszont az egy nagyon jó hír,hogy ez az érzés,hamarosan nem lesz többé jelen.
Egyedül ültem a nappaliban.Nem volt senki otthon.Az emberek buliztak...
Kimentem a konyhába,hogy egyek egy almát.Leültem az asztalhoz és beleharaptam a vöröslő termésbe.Ahogy tűnődtem,megláttam egy,a falba épített,szekrényt,amit addig még nem fedeztem fel.Elé álltam,és a két apró fogantyúja segítségével kinyitottam.Régi képek voltak benne rendetlenül felhalmozva.A széleik megsárgultak az elmúlt évek alatt.A fekete fehér képek egy teljesen más világba repítettek.Egy régi és csendes világba.Egy hibátlan életbe.Az egyik képen egy kislányt láttam,aki göndör hajjal,és mosolygós arccal egy régi babát
szorongatott.Megfordítottam a képet.A hátulján azt írta :1984 Kelly Turner 5 éves.Elnevettem magam,amikor újra a képre tekintettem. Kivettem a képeket és letettem őket a konyha asztalra,majd leültem a szokásos helyemre és nézegetni kezdtem őket.Sok vicces képet láttam,amik Kelly és Ben gyermekkorából maradtak itt.Babás képektől az esküvőjükig minden féle képet meglehetett találni,minden időszakból.Az egyik esküvői képen a fotós pont lekapta a csókot.Ezen elgondolkodtam.Vajon az enyém mikor fog elcsattanni?Kopogtak az ajtón.Gyorsan visszapakoltam a képeket a szekrénybe,majd a bejárathoz mentem és kinyitottam az ajtót.John egyenes testtartással,és a legszebb mosollyal állt előttem.
-Szia!-Mondta kedvesen.
-Szia,gyere!
Félreálltam,hogy be tudjon jönni.Levette kabátját és egy egyszerű mozdulattal feldobta a fogasra.
-Ez az első eset,hogy az ajtón jössz be.Miért?-Kérdeztem mosolyogva.
-Mmmmmm...úgy gondoltam,ma maximálisan az emberi énemet fogom adni.
-Miért?
Megvonta a vállát.
-Miért ne?-nevetett.
Követtem a példáját,és vele nevettem.Majd megérintette az arcomat és a nevetés helyét átvette a szenvedély.Megfogtam a kezeit.A köztünk lévő távolság kényelmesnek tűnt.A tenyerünket összeérintettük.Egy pár percig a kezünket néztem,majd a szokásos meghitt hangulatban a szemébe tekintettem.Az ujjaink összefonódtak.Nem hallottam mást,csak a mély szuszogását.
-Mit csináljunk?Nincs itthon senki rajtunk kívül!
-Nem is tudom...
-Mihez lenne kedved?
-Mmmm...a szobádban beszélgetni?
Megfogtam a kezét és felmentünk.Leült az ágyamra,miközben én hátat fordítva becsuktam az ajtót.Szembe fordultam vele,majd felsóhajtottam.
-Emlékszel az első találkozásunkra?-Kérdezte csábító hangon,könyökölve az ágyon.
-Hogy is felejthetném el...-Válaszoltam,miközben lassú tempóval ültem le mellé.
-Úgy megijedtem,mint egy...hát tudod...mint egy ember.
Nevetni kezdtünk ezen a kis nosztalgiáson.
-Azt láttam...vicces képet vágtál az igaz!-Mondta,széles mosollyal.
-Heh...igen.Mondjak valamit?
-Tessék.
-Miután először megláttalak,teljesen összezavarodtam...tudod,érzelmileg.
-Tudom.ltt voltam.
-Oh,igen,persze...-levettem róla a tekintetemet és a lepedőt kezdtem el simogatni.
-Mi a baj?Valami rosszat mondtam?-Kérdezte aggódva.
-Nem,nem semmi baj!
-Biztos?
-Igen!
A hangom nem volt elég meggyőző,ahogy én hallottam magam.Nem néztem rá,amióta a lepedőt szorongattam.A kezeink nem voltak túl nagy távolságra egymástól.Észrevettem,hogy az övé lassan az enyémre csúszik.Ekkor a szemébe néztem,és egy ismeretlen hangulatot pillantottam meg benne.Felvontam egyik szemöldökömet,amitől az arcom kérdő lett.
-Nézd...-kezdte.-Én nem várom el tőled,hogy válassz!Ha te őt szereted,akkor hagylak...
-Fogd be!-Szakítottam félbe.-Ne beszélj hülyeségeket!Tudod jól,hogy kit szeretek és ez nem fog megváltozni!Soha!-törtem ki,amin mindketten meglepődtünk.
-Csak azt akarom,hogy boldog légy!
-Boldog vagyok!És ha azt akarod,hogy az is maradjak, akkor többet ezt ne hozd szóba!Rendben?
-Rendben.
-Jó...ne haragudj,csak...ohh,én olyan bolond vagyok...
Magához húzott és szorosan átölelt,majd belecsókolt a hajamba.
-Nem vagy bolond!Csak...
-Szerelmes...-suttogtam halkan,félbeszakítva mondatát.
Megfogta a vállaimat és lágyan eltolt magától.Megijedtem,de a szája sarkában bujkáló apró mosoly megnyugtatott.
-Nem csak te vagy szerelmes!...-mondta,majd a mosoly kiszélesedett. Megkönnyebbülten vigyorogtam rá.A kezeimet az arcára tettem,és lassan,de biztosan magam felé
húztam.Lehunytuk a szemeinket,és addig közeledtünk, ameddig az ajkaink egymásra nem találtak.Egy rövid csók volt,de miután vége szakadt,ő rögtön kezdeményezte a másodikat.Hűvös kezét a vállamra tette.Ám ez a kéz kis idő múlva lecsúszott a hátamon keresztül a derekamra.Karjaimat átfontam a nyakán.Tényleg jó dolog volt,hogy rajtunk kívül nem volt otthon senki.El tudtam volna képzelni Kelly,vagy Ben arcát,amikor benyitnak és észrevesznek minket...De ez nem következhetett be.
-Látod,mondtam,hogy bolond vagyok!-Suttogtam a csók után.Nem válaszolt,csak elégedetten vigyorgott.Édes ajkát újra az enyémre nyomta.A megszokott tempónál jóval lassabban mozgott.Kezeit a pólóm alá csúsztatta,és simogatni kezdte csupasz hasam.Karjaimat levettem a nyakáról és elkezdtem kigombolni az ingét,hogy felfedjem kemény márvány testét. Azt hittem,nehezebb lesz ezzel a feladattal megbirkózni,de hipp-hopp,és ing kigombolva.Hallottam heves zihálását.Szerintem akkor még el sem jutott az agyamig,hogy éppen mit is csinálok... Amikor a mellkasára helyeztem a kezem,a nyakamat kezdte el csókolgatni. A kezei,még mindig,a hasamat,és környékét cirógatták.A kezeim a mellkasáról a nyakára vándoroltak.Egyszer csak váratlanul erősebben megmarkolta a derekamat és hanyatt döntött az ágyon.Még egyszer hosszan megcsókolt,majd kezeit lassan levette rólam és felült.Bocsánat kérő tekintetet vetett rám.Nem értettem,hogy most mi a baj.Valószínűleg én ronthattam el valamit...szokás szerint.
-Mi történt?-Kérdeztem levegő után kapkodva.A tekintete olvashatatlanná vállt.Nem válaszolt.-John akármit is tettem,sajnálom,csak szólalj meg!Kérlek!
-Nem tettél semmit!-Szólalt meg mély hangon.-Én...mendtem túl messzire!
Tekintetét levette rólam és kibámult az ablakon,majd szemei ismét rám ragadtak.
-Nem vagyok éhes!-Morogtam.-Mi történt?
-Semmi...-Hangja elhaló lett.Kétségbe esetten néztem rá.Ismét egy vámpíros dolog,amiről még nem tudósítottak.Remegő kezem lehajtott fejére tettem és felemeltem,hogy rám nézzen.Hófehér kezét az enyémre tette,és nyugtatóan simogatni kezdte.
-Tudod,hogy mik vagyunk.-Kezdte.Sóhajtottam a megkönnyebbüléstől.-...De azt is tudnod kell,hogy miben különbözünk...
-Igen?
-Te így nagyon gyors és vérszomjas vagy,és nem...öregedsz,meg minden ilyen,de...még törékeny vagy ahhoz,hogy...nos,hogy...-hallatszott a hangján,hogy szégyellős.
-Értem.-Nem vártam meg,hogy kinyögje.-De miért?Mi történne?
-Hát,valószínűleg egy kicsit összetörném a csontjaidat...Úgyhogy ezzel várunk az átváltoztatásig!
-Jjjjjóóó...-bólintottam meglepetten.-Ez azt jelenti,hogy nagyjából még ember vagyok?
-Nem mondhatnám...-gondolkodott el.-Csak több az emberi tulajdonságod mint a vámpír.
-Nem sokáig...-motyogtam,szinte csak magamnak.Felnevetett.Az aggodalma elszállt.-És te még nem...?-Kérdeztem zavarban égve.
-Én még nem mi?-Kérdezte csibészen.Tudtam,hogy tudta,mire gondolok,de csak azért is kimondatta velem.
-Szóval,hogy te még...szűz...vagy...?Uhhhh...-El sem hittem,hogy ki tudtam mondani hangosan.Úgy éreztem,mintha elpirultam volna.Még szerencsém,hogy ez nem látszódott...de hiába,a hangom mindent elárult.John szélesen vigyorgott és nagyokat nevetgélt.Én szégyenkezve átkaroltam a térdeimet az ágyon.
-Mi olyan vicces?-Dörmögtem.
-Zavarban vagy,eltaláltam?-Hallgattam szórakozott hangját,de nem feleltem a kérdésére,amitől még jobban nevetni kezdett.-Ne haragudj...-kuncogott.-Ez hiányozni fog...
-Micsoda?-Emeltem fel a fejem a különös hang váltásra.Sóhajtott.
-Ha ,,igazi" vámpír leszel,akkor nem hozhatnak könnyen zavarba,nem ejthetnek rajtad sebet,nem fogsz félni úgy mint most stb.De te annyira mókás vagy amikor...-kuncogott megint.-Amikor zavarban vagy.Ez fog nekem hiányozni.-Apró és barátságos mosoly szökött a szájára.-De tudom,hogy ezt szeretnéd,és ez engem is boldoggá tesz.Szeretem,amikor boldog vagy,Kira!
Egészen közel csúsztam hozzá.
-Ja,és még valami!Minden tőlem kapott csók után,jobban kezdesz ránk hasonlítani!Ajkaink ismét egymáshoz tapadtak.Magához vonzott.Én már nem leszek senki másé!De nem is kell más,ha egyszer megvan az aki kell!Ennél többet nem kívánhatok,mert nincs nála több.Ő a mindenség!Ő az én mindenem:Az ég,és a föld,a tűz,és a víz,az élet,és a halál,a végzetem.A sorsom,aki vad csókokkal kábított,és aki egy pillantással rabul ejtette a szívem.A sorsom,akit szeretek...akit örökké szeretni fogok!Engem még eddig soha senki nem szeretett úgy,mint ahogy ő.Engem még soha nem csókoltak szívből...Mostanáig!Édes illata fellobbantotta a lelkem lángjait.Szinte,már a tüdőmet égette amikor megéreztem.Arcomat a mellkasán pihentettem,amikor védelmező karjai körém fonódtak.
-Ó, egyetlen Kirám...-sóhajtotta-Szeretlek!-suttogta fülembe.A testem kissé megremegett,de nem a félelemtől,vagy az ijedségtől,hanem az örömtől!Ezt ő is tudta,ezért nem engedett ki karjaiból.A világ így volt kerek a számomra.Egy olyan személy oldalán,aki szeret,és aki megvéd...és akivel együtt lehetek az idők végezetéig.Ott ültünk az ágyon,egymásba ölelkezve és egymásba szeretve.Övé volt az a világ aminek mindig is a része szerettem volna.És most befogadott a világába. Szeret engem,és én is szeretem őt.A szívem kalapálni kezdett.Rám meredt a rubintkő ragyogásával teli szemeivel,és kezemet a szívére tette.
-Kira!Rajtad kivül senki más nem tudta megdobogtatni ezt a száz éves szívet...és senki sem képes rá,hogy leállítsa...Csak te!Örökké a tiéd!
-Megőrzöm,ameddig csak élek!-Válaszoltam ugyanazzal a nyugodt tempóval,és ugyanazzal a szenvedéllyel,mint ő.Lefeküdtünk az ágyra.Hátulról átkarolt és magához húzott.Ismét biztonságot sugárzott a teste.
-Még nem válaszoltál a kérdésemre!-Emlékeztettem könnyedén.
-Melyikre?-Kérdezte.Karjait ellazította körülöttem,hogy szembe tudjak fordulni vele.A szemébe néztem,arra törekedve,hogy ne essek bele a szégyenlőségbe.
-Hát,arra!-Mondtam leplezve a nevetést.
-Ó,igen...
-Szóval?-Követeltem.
-Igen.-Mondta mereven.
-Mit igen?-Kérdeztem.Háhááá,most visszakapja,hogy zavarba hozott ennél a témánál.
-Hát...igen...-Aha,már kezdett zavarba jönni!Haladás...
-Attól félek,hogy így nem tudom értelmezni a válaszod!Elmondanád teljes mondatban,kérlek?-Hangom diadalmas volt.Győzelem!
Nevetett egyet,de végül megadta magát és a választ teljes mondatban elmondta.
-Oké!-Megköszörülte a torkát,majd sóhajtott.-Kérdésedre,amiben arról érdeklődtél, hogy szűz vagyok-e még,a válaszom igen.Szűz vagyok.-Hangja nyugodt és elegáns volt,miközben végig mosolygott.-Nya,most már boldog vagy?
-Teljes mértékben!-Válaszoltam nevetve.
Gyorsan eltelt az idő,már a hajnal hasadása volt jelen az égen.A családom hazatért már jó rég óta,és aludt.Nem hallották,amikor egy hatalmas dobbanással értem földet az ablakom alatt.Vadászni indultunk.A szomjúság már égette a belső szerveimet.Pedig nem láttam a holdat.Mi történt?Ja igen...a csókok.De mindegy találnunk kellet egy őzet!Ha,még nem fogytak el...De tényleg!Nem pusztítottuk még el az őzeket?Van még belőlük?Hm...úgy tűnik van.Körülbelül két kilóméterrel a megszokott helyünktől vadásztunk,egy folyónál.Hat példányt pillantottunk meg a folyó körül játszadozni.Volt három bak,két suta és egy kicsi...borjú,vagy minek hívják...Boldognak tűntek.Nem akartam őket bántani,de a vér utáni vágy egyre csak növekedett,így a többi érzés mellékes és lényegtelen volt.Már egészen finomnak éreztem az illatukat,ami a legelején keserűnek tűnt.Már voltam annyira tapasztalt,hogy ki tudjam számítani a szökési útvonalukat,ha menekülni próbálnának.Ez úttal más technikát választottam.Lassan közeledtem feléjük,miközben John egy fa mögül figyelte új mozgásomat.Lépteim nem hallatszódtak a nedves talajon.Alig pár méterre voltam tőlük,amikor a szél egyszer csak feltámadt és az illatomat feléjük söpörte.Megfordultak,és amikor észrevették vérszomjas tekintetemet,futásnak eredtek.Már éppen abban a szögben álltam,hogy elrugaszkodjak a földtől és rávessem valamelyikre magam,de valami,mintha odaragasztott volna.Egy illat.Egy nagyon közeli illat.Erős és domináns.Nem tudtam,hogy mi lehet az,ezért megfordultam,hogy szem ügyre vegyem.Egy medve.Két hátsó lábára állt,és éhes fekete szemeivel rám meredve lebömbölt. Mereven álltam előtte,megdöbbenten.
-John?Ilyenkor mit kell csinálni?-Kérdeztem hangos,remegő hangon,mielőtt a vérengző vadállat,újra lebömbölt volna.Nem kaptam választ.-John?-Szólítottam újra,ezúttal kétségbe esetten.A medve úgy tűnt mintha meglepődött volna. Átpillantott fölöttem az erdő távolabbi részére,és váratlanul hasra esett.John hátulról a nyakába mélyesztette a fogait.Rám nézett az állat dús bundája mögül és kacsintott,majd kihúzta belőle a fogait.
-Ezt!-Jött kérdésemre a válasz.Kiegyenesedett és mély lélegzetet vett.-Jó étvágyat!
Mi?Még hogy én medve vért igyak?Nekem őz vért kell innom!Vagy...nem feltétlenül...?
-De hogyhogy?-Kérdésem tömör volt,de megértette.
-Minden állat vérének megvan a saját tulajdonsága.Az őznek az ártatlanság,a szarvasnak a büszkeség,az oroszlánnak a bátorság és így tovább...
-És...a medvének mi?
-Tippelj!-Arca merevvé,és komollyá vállt.
-Fogalmam sincs...
-Na találd ki!-Sürgetett.De vajon miért volt olyan komoly?Gondolkodtam egy percet.
-Ömmmm...az erő?-Találgattam.
-A szeretet!-Arca már nem volt olyan kemény.Ellágyult és meghitt kifejezést váltott ki.Most még élvezetesebb volt nézni az arcát.Olyan puhának tűnt a kőkemény bőre alatt.De el nem tudtam képzelni,hogy egy olyan hatalmas állat vére,mint a medvéé,hogy tartalmazhatja pont a szeretetet.
-Félsz,hogy elfogy a szeretetem?-Viccelődtem.
-Nem,de azért jó biztosra menni...-mosolyodott el.-Most pedig,jó étvágyat!
-Köszönöm!-Behelyeztem a fogaimat az állat nyakába,és elkezdem inni édes vérét.A szomjam maximálisan lecsillapodott.Eddig még soha nem ittam ennyi vért egyszerre,ilyen hatalmas állatból.Mondatni lehet,hogy jóllaktam.A medve vére teljesen kiürült.Hihetetlennek tűnt,hogy egy csaknem háromszáz kilós állat testében lévő összes vér,mostanra már az én szervezetemben csörgedezett.A hatalmas vadállat ott feküdt előttem,holtan.Ez felelevenítette az egyik vadászatomat,amikor egy általam legyilkolt őzhöz beszéltem...Most azért a medvét is sajnáltam egy picit.Dehát ez az élet körforgása.Vannak növényevők,amiket megesznek a húsevők,és vannak húsevők,amiket megölnek a vámpírok.Mindig is tudtam,hogy a vér megízlelése jó érzés volt,lenyugtató és betöltő,de igazából sosem csináltam szívesen...de hát muszáj volt.Nem bírtam harcolni az ösztöneimmel szemben.
-Ne félj ez is meg fog változni,ha már átváltoztál!-Nyugtatott meg John a hátam mögött a vállamat fogva.Biztos látta sajnálkozó arcomat,és ezért mondta.Vagy már annyira rám van hangolva,hogy tisztán hallja a gondolataimat?Hm...nemtudom.De mindegy,nem is érdekelt igazán.De viszont az egy nagyon jó hír,hogy ez az érzés,hamarosan nem lesz többé jelen.
.JPG)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése