Hetedik fejezet

Hetedik fejezet

Azért azt jó tudni rólam,hogy soha nem szoktam aludni.
Elgondolkodtattak a dolgok.Megint sok kérdés halmozódott fel:mi lesz,ha Danny megtudja,hogy nem vagyok ember,ha viszont nem tudja meg,akkor hogy mondjam el,vagy egyáltalán elmondjam-e...és a legfontosabb kérdést is feltettem magamnak:Bele szerettem?Kérdés sok volt,de válasz egysem.Lemendtem a konyhába,de útközben nem találkoztam senkivel.Biztos még alszanak, gondoltam, mert még elég korán volt ahhoz,hogy az emberek fent legyenek...
Este mivel nem alszom ezért akkor meditáltam.Azomban erre a tevékenységre alig szenteltem egy pár órácskát.Az éjjszaka többi részében pedig könyveket olvastam,vagy rajzoltam.De mivelhogy ezekkel az elfoglaltságokkal is már tele volt a hócipőm,ezért úgy gondoltam,hogy most eldönthetem,hogy mit is szeretnék kezdeni magammal.Semmi okos dolog nem jutott az eszembe,ezért csak ámélkodtam:Bárcsak lennének társaim,bárcsak mindenki olyan lehetne mint én...vagy inkább én se lennék...az ami vagyok.Ha nem lett volna ott az a rohadt denevér...De hát ez mostmár visszafordíthatatlan.Nincs mit tennni.Így maradok, ameddig el nem pusztulok.Nagy kár,hogy igazából nem tudok sokmindent az újdonsült életemről,csak annyit,hogy ha holdfény megvilágítja a testem,vagy ha csak megpillantom,elönt a szomjúság,és attól kezdve nincs határ...ölnöm kell,hogy oltsam a szomjam...akár még embert is ölhetek ha nem vigyázok.A szomjúság alatt a szemeim kéken világítanak akár egy neon lámpa.Napközben gyümölcsöt eszek,hogy elkerüljem a legyengülést,és esténként nem alszok...naggyából ennyit tudok magamról.De én mégsem érzem azt,hogy teljesen vámpír lennék,ezért még nagyon sok változáson kell átmennem.De milyen változásokon,mikor és hol,vajon meddig fogok létezni,ki segit majd nekem?Vajon igazak a régi históriák,miszerint ha belenézek a tükörbe nem fogom látni a saját tükörképem,vagy a napfény egy gyilkos lesz számomra?Nemtudom.Már kis koromban is meséltek nekem ilyen vámpíros dolgokról,de különösebben nem foglalkoztam velük...pedig most milyen jó lenne tudni róluk...
Az tény,hogy az itt töltött első nap után az életem gyökeresen megváltozott.
Kivettem egy almát a gyümölcskosárból,jó alaposan megmostam és beleharaptam...de eléggé fura íze volt.Mintha egy kicsit megromlott volna.Ezért hát kidobtam a kukába,és kimentem az udvarra,annak ellenére,hogy esett az eső. Amikor kiléptem az ajtón,és az eső illata megcsapta az orromat,úgy éreztem mindha minden érzékszervem páratlanul kifinomultá vált volna.Elindultam a kapu felé.Az erdőbe mentem,hogy kicsit körülnézzek,és ne unatkozzak annyira.Szerintem úgy négy óra lehetett amikor átléptem a ház küszöbét. Elgondolkodtam:Ez talán jó időtöltés lenne,sétálgatni az erdőben esténként vacsi után...
Arra a helyre indultam ahol vadászni szoktam.Ez a hely az erdő mélyén volt,egy pataknál.Azért mentem arra,mert az erdőnek ezt a részét ismertem a legjobban. Valami mozgást észleletem az egyik fa mögül.Közelebb merészkedtem.Egy alakot láttam ami éppen egy őz nyakára volt tapadva...biztos voltam benne,hogy a vérét issza.Igyekeztem észrevétlenül odaosonni a közelébe..de amikor pár lépésnyire álltam tőle-biztos megérezte az illatomat-rámnézett,és elkezte vicsorítani vértől csöpögő,hófehér,éles fogait,miközben szemei-akárcsak az enyémek-tengerkéken és fenyegetően világítottak.Egész testemmel remegni kezdtem,és hátráltam pár lépést.Az alak lassan felállt,és felém közeledett.Nem túl hosszú fahéjbarna haja volt ami a szemébe lógott,bőre fehér,mint a hó,szemei sugázóan szépek voltak, olyanok,mintha szemfestékkel ki lennének húzva..de nem voltak,egyszerűen ilyenek.Orra egyenesen egyvonalban állt,és tökéletesen igazodott arca,kissé hosszúkás formájához.Elém állt,és egyenesen a szemem mélyére nézett.A teste hirtelen nyugtalanitó fagyosságot árasztott.Kábé egy fejjel magasabb volt nálam,és fenyegetően nézett,mintha azt mondaná:-Takarodj innen!...de nem szólt,így nem tudhattam mit akar.Majd váratlanul felém hajolt,és elkezdett szaglászni.Amikor abbahagyta kedvesen rám nézett-de nem mosolygott-,és hirtelen mézédes,lágy hangon szólalt meg:
-Te nem vagy ember.Vámpír vagy.
Leesett az állam amikor meghallottam,a szavakat amik jól érthetően és kecsesen hagyták el a száját.
-Én John Dancan vagyok.-Mondta szelíden.
Alig jött ki hang a torkomon.A hideg levegő,és a meglepettség együttes erővel,majdnem teljesen belém fagyasztották a szavakat.De végül nagy erőt vetve,feltörtem a torkomba fagyott jégtömböt,és dadogva mondtam:
-Én...Kia...Kiara Maldin vagyok.
A fiú egy lépést hártrált,még mindig kedves,de már egy cseppet komolyabb pillantással kérdezett.
-Megijesztettelek?
Először nem tudtam,hogy reagáljak erre az egészre.
-Egy kicsit.-Mondtam füllentve-...de az igazat megvallva,így elég ijesztő vagy,mert a szád széle még mindig véres egy kicsit...
-Jaj...bocsi!-Erre elővett egy tiszta papirzsebkendőt,és megtörölte a száját.-Így már jobb?-Kérdezte miközben mosolyra húzta a száját.
-Igen.Így sokkal jobb.-Nem bírtam nem visszamosolyogni rá.-Szóval...te is...vámpír vagy?
-Igen.Már nagyon rég óta,de még soha nem találtam itt mást rajtunk kivül...
Ohh,Istenem...ahogy kiejtette azokat a szavakat amik teljességgel kiszárnyaltak a szájából...szinte élvezet volt hallgatni...és az a gyönyörű arc...Viccesnek találtam,végül,hogy megijedtem a saját fajtámtól.Várjunk csak!De vajon miért beszélt többesszámban?
-Hogy érted azt,hogy rajtatok kivül?
-Ezt úgy értem,hogy én,és a családom.-Mondta kielégitő hangon.
-Oh...értem.-Mondtam zavartan.
-Mióta vagy vámpír?-Kérdezte.
-Csupán két hónapja.
-Értem...az még nagyon kevés idő!
-Mármint mihez képest?
-Hozzám képest...én már lassan száz éve vagyok tizenhét éves...
-Elég unalmas lehet...
-Lehet.-lsmételte.
Majd mind a ketten nagyon mélyen egymás szemébe néztünk...Megesküdtem volna rá,hogy ennél gyönyörűbb arcot,és ennél finomabb illatot,mint amilyen belőle áradt,még életemben nem láttam,és éreztem.Mereven állt előttem,akár egy viaszbábú.Nem moccant...csak réveteg szemmel bámult,de ez egy cseppet sem zavart.Egyszerűen ellenállhatatlan volt.De hirtelen egy váratlan pillanatban egy hatalmas dörrenésre lettünk figyelmesek,ami nagyon csúnyán elrontotta ezt a csodás pillanatot.
-Ömmm...-kezdte sietősen.-Most mennem kell!-És hirtelen levette csillogó pillantását rólam,és elindult a rengeteg felé.
-Várj!-Kiabálltam utána.-Mikor láthatlak újra?
-Ma éjjel.Ugyanitt!-Válaszolt,és hirtelen entűnt a szemem elől,akár egy bolha.
Miután elment,majd kibújtam a bőrömből a boldogságtól!Hát mégis van élet ezen a bolygón?Végre találtam egy vámpírt-sőt egy egész családot-,és végre lesznek társaim akik segiteni bírnak nekem.Ha akarnak...Uhh,úgy látszik egy kicsit elbíztam magam... De azért jó,hogy találkoztunk.Ó,de elfelejtettem valakit:Danny!Mi lesz most?Szívszaggató érzés volt belegondolni,hogy a fiú aki iránt éppen kezdtem már érezni valamit,-de viszont veszélyt jelenthetek rá,ha nem vigyázok-,és egy ilyen angyalian gyönyörű vámpír srác között,akitől sokat tanulhatnék most nagyon összezavarodhatok érzelmileg.Aztán rádöbbentem:Én egy tinédzser lány vagyok.Aki szerelmes...szerelmes,de kibe?Vagy mégsem szerelmes?...Először is ott volt Danny,akivel egy olyan élményben volt részem,amilyenben még soha. Ugyanakkor nagyon kedves,és tetszem neki...és itt van John akivel alig három perce találkoztunk,de...máris azt hiszem,hogy...nem is tudom...És a maguk módján mind a ketten nagyon szépek.Mind ezek ellenére nem akartam eltávolodni Dannytől,mert tudtam,hogy fontosak vagyunk egymásnak...Túl sokat aggódom!
Fogalmam sincs,hogy kilóméterekről hogy hallottam meg Amy aggódó hangját amint a nevemet szólítja.De meghallottam.Tisztán,és érthetően hallottam,mindha mellettem állna,ezért hát,gyorsan elfutottam a házig,és bementem a csábitó kábulatba ejtő eső alól,hogy tudassam Amyvel,hogy itt vagyok.
Beléptem a házba,és lassan besettenkedtem a konyhába ahol Amy kétségbeesetten hívogatott a mobiljáról.Hirtelen nagy,megkönnyebbült sóhajjal nézett rám,de a tekintete még mindig aggódó volt.
-Hol voltál,ha szabad megkérdeznem?
-Az erdőben sétálgattam...
-Ne csináld ezt velem!Tudod,hogy mennyire aggódós vagyok!
-Ja tudom...Hogy vetted észre,hogy nem vagyok itt?
-Beszélgetni szerettem volna arról,hogy mien vámpírnak lenni...-és hirtelen meggondolta magát,és elterelte a témát-Mit csináltál az erdőben?
-Unatkoztam,úgyhogy gondotam,sétálok egyet.De miről akartál velem beszélni?-próbáltam visszahozni Amy előbbi kijelentését.
-Hát...irtó kiváncsi lennék,hogy mien érzés...tudod...vámpírnak lenni...
-Hogy érted?
-Hát,hogy mien őzvért inni expresso helyett,meg ilyenek...
-Hát,ha úgy belegondolok,így a vér finomabb szerintem,mint a kávé,bár ezt lehet,hogy csak én gondolom így...meg egy páran.-Hoppá,elszóltam magam!
-Mi?-Nézett rám Amy,érthetetelen pofával.
-Ömmm...hát-vékonyult el a hangom.-Az a helyzet,hogy találkoztam valakivel,aki segíthetne...aki az én fajtámhoz tartozik...
Tátva maradt a szája,a hír hallatán.
-Te...azt akarod mondani,hogy...találkoztál egy másik vámpírral?
-Igen,azt!-Mosolyodtam el önelégülten.
-És?Hogy hivják?
-John Dancan...és gyönyörű...-bűvolődtem el.
-Ajjaj...te totál becsavarodtál!-Grimaszolt.-Hahó!És Danny?
-Igen tudom...bocs!
-Ne tőlem kérj bocsánatot,hanem saját magadtól!
Beláttam,hogy igaza van.De mégis,amikor eszembe jut John leírhatatlanul gyönyörű arca,és utánnozhatatlan mosolya,akkor Danny egyszerűen...elhalványul.Nem tudom,mi lesz a ma esti találkozó után Johnnal.Mit érzek majd?
-Azért elmondhatod,hogy néz ki!-Kacsintott oda csibészesen Amy.
-De,akkor belemélyedek,és Dannyről elfeledkezem...-emlékeztettem felvont szemöldökökkel.
-Igaz.-Törődött bele...vagyis azt hittem.-Kit érdekel,kiváncsi vagyok!Mond!-Robbant ki fél percel később.
-Hát...hosszúkás barna haj,kék szemek...hibátlan fogak,hibátlan mosollyal...
-Hűűűű...ez nagyon érdekes!-mondta.
-De most te mesélj!-Tereltem a szót.-Már rég óta nem is mondasz semmit Ivanról!Valami baj van?
-Nem,semmi,szeretjük egymást!-Mosolyodott el.-Olyan jó vele lenni...
-Azt mindjárt gondoltam!Mesélj!
Amy olyan örömmel mesélt,mint anya a kisgyereknek lefekvés előtt.Öröm volt hallgatni,és érezni,hogy most igazán boldog.Ha valami okos jutott eszembe,akkor én is hozzászóltam.Habár ez nem volt annyira szügséges.Csak azért csináltam,hogy tudassam vele,hogy nem a falhoz beszél.Szinte irigyeltem, azért,mert egész nap láthatta Ivant,hétfőtöl vasárnapig,de még akkor is elmentek randira.Állitólag furcsa volt,hogy mennyire más Ivan munka közben,és mennyire a magánéletben.Nem nagyon tudtam elképzelni,hogy miben más,ezért megkérdeztem Amyt,mire ő így felelt:
-Hát tudod,amikor itt vagyunk akkor csibészesen szemez velem,de mégis amikor egyedül vagyunk,akkor olyan...őszinte.Igen azt hiszem ő az igazi!
-Ja...nektek jó...
-Jaj mostmár elég legyen!-Mordult fel Amy.-Most mi a jobb?Az,hogy Dannyvel,már két hónapja flörtöltök,vagy az,hogy hirtelen meglátsz egy vámpír fiút,akit még nem is ismersz?
-Nemtudom...-horgasztottam le a fejem.-Biztos ez csak egy
ilyen...fellángolás,semmi több...
-Kira...-folytatta Amy nyugtató hangon.-Csak azt akarom mondani,hogy amióta magharapott az a denevér,azóta túl sokat aggódsz...
-Igen...egy kicsit feszült vagyok az utóbbi időben...-egyeztem bele.
-De miért,mitől félsz?-Kérdezte,miközben puha,meleg kezét ráhelyezte az enyémre,ami jéghideg és kőkemény volt a számára.
-Nemtudom...Naggyából mindentől...hogy mi lesz,ha nem vigyázok,és megtámadlak titeket...vagy...vagy ha én örökké élni fogok,miközben ti megöregszetek,és...-a végén elcsuklott a hangom.
-Jaj,Kira...biztos van rá megoldás,hogy együtt maradjunk...akár örökké!
-Jó,majd megkérdezem Johnt...-mondtam,egy fokkal nyugodtabb hangon.
-Hogy?Mikor találkozol vele?-Kérdezte hadarva.
-Ma éjjel,az erdőben...
-Nem félsz?-Kérdezte egy kis idő múlva,furcsálló grimasszal.
-Amy,vámpír vagyok!Mitől féljek?
-Jó,de még nem vagy nagyon tapasztalt,ami azt illeti...-mondta,lassan,és érthetően.
-Nem...ez így igaz!De majd tanulok Johntól...este...Jaj már megint elvagyok ragadtatva...Szólj rám!
Amy nem felelt,csak kuncogott magában.Kelly biztosan meghallotta,ahogy mi ott ketten vihorászunk lent a konyhában.Felkelt a megszokott idő előtt két órával,és lejött hozzánk.
-Helló lányaim!-Szólt Kelly,kicsit még álmosan.
-Szia anyánk!-Válaszoltunk humorosan.
-Hogy,hogy ilyen korán fentvagytok mind a ketten?
-Hát,én nem szoktam aludni,ezért elmentem sétálni,és Amy észrevette,hogy nem vagyok itt,úgygogy hazajöttem...
Látszott Kellyn,hogy nem nagyon vágja,hogy mit mondok,és ezért apró kérdéseket tett fel,egyenként.
-Hova mentél sétálni?
-Az....erdőbe.
-Na jó,de honnan tudtad,hogy Amy keres?
-Meghallottam.
-Olyan messziről?-Nézett rám meglepetten.Komolyan rá néztem,hogy végre eszébe jusson,hogy vámpír vagyok.-Jaaaa!Hogy azért!Bocs,nem jutott eszembe!
Láttam,hogy valamit szorongat a kezében.Egy könyv volt az.Egy könyv,vámpírokról.Kelly észrevette,hogy vizsgálgatom,a tárgyat amit szorosan magánál tart,és elbámészkodva mondta:
-Ja...Kira!Ez a tied...Hátha megtudsz belőle valamit.Tessék!-Mondta,miközben átnyújtotta.
-Ó,köszi!-Mondtam,meglepve,és átvettem.
-Még a nagyimé volt.Gondoltam,szügséged lesz rá.
-Persze!Köszi!
A könyvet nagy fekete boritó vette körül,aminek az elejére,egy ijesztő vámpír volt festve.Hát,ez van...nem sokan tudják,hogy a vámpírok valójában gyönyörű arcú,csodálatos lények(és,most nem magamra gondolok).Igaz,a vámpír lét,már alapban megelőzi a halandó életet..vegyünk,például engem:16 évig ember voltam,és most ki tudja,hogy meddig leszek vámpír.Talán száz,vagy kétszáz évig?Nem tudom.De,majd hamarosan megtudom!És most sokkal gyorsabb,és erősebb vagyok,mint valaha.
-Kira!-Szólt Amy.-Mondd el Kellynek is,hogy kit láttál az erdőben!
-Kit?...Mit?...Hogy?...Ja őt..-kapcsoltam pár pillanat múlva.-Kelly,az erdőben láttam...valakit!
-Erre én is rájöttem,Kira!-Mosolyodott el,miközben Amy a szemét forgatta.-Kit láttál?
-Egy másik vámpírt.A neve John Dancan.
-Jézus Krisztus!Dancan-ék vámpírok?-Lepődött meg.
-Hát,nagyon úgy néz ki.-Mondta Amy.
-Te ismered őket?-Kérdeztem.
-Igen...ismerem.Mindig is tudtam,hogy furcsák,de...ezt nem gondoltam volna róluk.-Ameddig beszélt,egyfolytában csak az asztalt nézte,kitágult,barna szemeivel,és meg se moccant.-Akkor ez megmagyarázza azt a sok furcsa viselkedést...
-Milyen viselkedést?-Tettem fel kiváncsian a kérdést.
-Például egyszer kémia órán,valaki elejtett egy kémcsövet,és megvágta a kezét,eleredt a vére,és a tanárunk-Harry Dancan-,pedig befogta az orrát,öszehúzta a szemeit,és elfordult,hogy ne lásson,és ne érezzen semmit.Majd,visszafordult ugyan,de a szemeit,még mindig csukva tartotta,az orrát pedig továbbra is befogta,és megkért egy diákot,hogy kísérje fel a rendelőbe,azt aki megvágta magát.Aztán másnap felmondott,és soha többé nem tanított.
-Szóval,azért fordult el,hogy...nehogy rátámadjon a gyerekre?
-Igen.-Kelly felnézett az asztalról,és a szemembe nézve folytatta.-És másnap azért mondott fel,hogy többé ne történjen ilyen.Különben,meg neki is megvoltak azok a tulajdonságai,mint neked:hófehér volt a bőre,kék volt a szeme,és mindig hideg volt a levegő körülötte.Minden tavasszal elutaztak valahova a családjával,és őszig nem jöttek vissza.Az is igaz volt,hogy a családja többi tagja is gyönyörű volt.Pont mint ő,vagy te.
-De,mostmár tudnak uralkodni magukon!-Jelentettem ki határozottan.
-Igen.Mostmár igen.Kitalálták,hogy táplálkozzanak úgy,hogy közben nem ölnek embert.Habár,nem biztos,hogy ők találták ki.Én a könyvből olvastam.
-Heh...mindent,amit mondtál nekem,az ebben a könyvben van leírva?
Kelly,csak bólintott,mosolyra húzott szájjal.
-És...mindenről tudok,amit ebben ír?-Kérdeztem,gyanakvóan.
-Mmmmm...-Gondolkodott el Kelly.-Naggyából.Azért adtam,oda,hogy te is elolvasd,hátha kifelejtettem valamit.
-Oké,akkor,én most felmegyek,és elolvasom.
Olyan kíváncsi voltam arra,hogy mit ír benne,hogy rögtön el is tűntem a szemük elől,hogy minnél előbb beleolvashasak a tartalmába.Sok meglpő dolgot tudtam meg,de azt hiszem,hogy számítottam egy párra,például azt gondoltam,hogy nem látom,majd magam,ha belenézek a tükörbe,viszont arról fogalmam sem volt,hogy irányíthatom a gravitációmat.De vajon tényleg igaz ez az írás?Vagy csak valaki úgy írta le,mint egy kitalált mesét?...Jesszus,már tényleg kezdek megőrülni!Elég!Elhatároztam,hogy erős leszek,és,hogy semmi nem fogja elterelni a figyelmemet az új életemről!Igen,erős leszek!Erős és határozott.Mindentéren.