Tizennegyedik fejezet

Tizennegyedik fejezet

Amikor odaértem a Dancan házhoz,John a lépcső alján várt.
A haja és a ruhája csurom víz volt.Bosszúsan lógatta az orrát.Felé küldtem egy pillantást és amikor észrevett,mosolyogni kezdett.
-John!
-Szia.-Szólt bájosan.
-Mi történt veled?
-Birkóztam Adammel.
-Hol?Egy pocsolyában?
-Nem,a folyóban.
-Ó...Miért?
-Mert ott a legjobb.-Vágtam egy pofát.-De tényleg!Jobb,mint a szárazföldön.Nagyobb a sodrás és ezért több erőt kell kifejteni,így még jobban edződünk!
-Akkor miért lógatod az orrod?
-Mert Adam nyert a bírkózásban...-grimaszolt.Nevettem egyet,majd mellé ültem.Csurom vizes hajjal minden fiú jobban tetszik...de ő különösen!A vizes ruhadarabok izmos testére tapadtak,és a víz cseppek az egész testét végigsimogatták.Kergették egymást a mellkasán,az arcán,a kezén, a...nadrágján... Mindenhol ott voltak.Játszottak egymással,egy tökéletes testen.Szívesen lettem volna a helyükben...
-Szóval...-törte meg lágy hangja a gondolat menetemet.-A szüleid meg akarnak ismerni?
-Oh...igen!Tegnap előtt mondták,hogy gyere el hozzánk.Megint láthatatlanul beosontál?
-Nem,csak hallottam a beszélgetéseteket...-Oh,ne biztos jól kiröhögött,amikor hallgatózott.Összeszorítottam a szemem,és nyeltem egyet,majd lassan rá néztem.
-És pontosan mennyit hallottál?...
-Eleget!-Kuncogott.
-Akkor válaszolnál Ben kérdésére?
-Mi?...Oh,persze...a terhességről,ugye?-Bólintottam.-Nos,az az igazság,hogy nem lehetsz terhes,mert a tested nem változik meg többé.
-Akkor a kis ajándékomra nem lesz szükség...
-A kondomra gondolsz?
-Igen!-Egymásra néztünk,és a szemében felgyúlt a szenvedély.-Akkor...megyünk?
-Mindjárt!Előbb szeretnék adni neked valamit...Ne moccanj!Mindjárt jövök.-Pár másodperc alatt visszaért hátratett kezekkel.-Na jó,csukd be a szemed és nyújtsd ki a kezed!-Izgatottan leszorítottam a szemhéjaimat és széttártam a tenyeremet.
-Oké.Kinyithatod!
Egy nyaklánc volt a kezemben.Egy négyes alakú rubint medál,ami egy fekete bőr szalagra volt fűzve.A fekete lánc és a vörös medál tökéletesen egybeolvadt a napfény hatására.Gyönyörű.Nem,több mint gyönyörű!Csodálatos!
-John...nem kellett volna rám költened!
-Oh,egyáltalán nem költekeztem!Még a dédnagymamámé volt.
-Ó...Nagyon tetszik!-rámosolyogtam,és egy gyors csókra magamhoz húztam.-Ez felért egy köszönömmel!
-Szívesen!-Mondta szórakozottan,mielőtt még egy újabb csókot kezdeményezett volna.A játszadozó víz cseppek az ajkán keresztül az államra futottak,és onnan lecsöppentek a nyakamra.Tenyeremet a mellkasának támasztottam.
-Na,John tetszett neki...?-jött egy női hang a házból...nem nagyon figyeltem oda,hogy ki az,mert közben éppen máshova öszpontosítottam...A hang erősödött,de még mindig ügyet sem vetettünk rá.
-John minden rendben?John!Joh...Oh...-Lienn volt.Zavarba jött amikor meglátott minket.Félbeszakítottam a csókot,és rá néztem Liennre.-Oh...ne haragudjatok gyerekek...Nem akartam zavarni...
-Semmi baj,anya!-Nyugtatta John.
-Tetszik Kira?
-Igen,nagyon is!Gyönyörű szép!
-Tudod még John családjából való.A dednagymamájáé volt...
-Igen,mondta.-Szakítottam félbe.A kedves szerető tekintet,megdöbbenté vállt,amikor a fiára nézett.
-John!Most rögtön menny fel átöltözni!-John sóhajtott és a szemét forgatta.
-Igen,anya...-mondta trehányan.-Mindjárt jövök!
A tenyeremben vizsgálgattam a medált.John átlépte a küszöb ajtaját,és felrohant száraz ruhákért.Lienn vetett rám egy pillantást és megindult befelé,de megállítottam.
-Lienn!
-Tessék?
-Mit jelent a négyes?
-Hát...a négyes-kezdte el magyarázni,miközben lesétált a lépcső aljára és mellém ült.-a négy évszakot jelöli...és minden évszak valaminek a szimbóluma.A tavasznak az újrakezdés,a születés,a nyárnak a bőség és a termés,az ősznek az elhullás, és öregedés,a télnek pedig a halál és a tisztaság.-Felkelt és újra feltáncolt a lépcsőn,de a küszöbön megállt.-Mellesleg,itt az ősz!Figyelj oda!-Kacsintott,én meg rámosolyogtam.Visszafordultam,hátat fordítva a háznak,és John egyszerre csak elém termett.
-Feltegyem a nyakláncodat?
-Kérlek!
A lánc egy szem pillantás alatt a helyén volt.John megfogta kezem és magával akart húzni,de ellenálltam.
-Hova sietünk?Szerintem menjünk lassú tempóban.
-Mire ez a nagy lazaság?-Követelte,majd elengedett.
-Sietünk?
-Hát...ami azt illeti,igen!-Felhúztam egyik szemöldökömet.-El akarlak vinni egy helyre,de előtte szeretnék bemutatkozni a szüleidnek!
-Oh...nos,akkor oké!-Megszorította a kezem.
-Menjünk!
És hipp-hopp már ott is voltunk.Kelly a konyhában ügyködött valamit,ameddig Ben a fürdőszobában borotválkozott.
-Megjöttünk!-Énekeltem,behajolva a konyha ajtón.
-Oh...sziasztok!Gyertek be!-Monda,miközben levette a kötényét és megtörölte a kezét egy rongyban.
-Jó napot kívánok Mrs.Lary!-Nyújtotta kezét A fiú.-John Dancan vagyok!
-Helló,John!-Mosolygott rá kedvesen Kelly.Ez az a kedves mosoly volt,mint ami akkor jelent meg az arcán,amikor először meglátott minket.Úgy látszik,hogy ez valami üdvözlő mosoly lehet nála.-Ja és...-fűzte hozzá.-nyugodtan szólíts Kellynek!
-Jövök!-Jött a hang a fürdőszobából.Hallottunk egy csusszanást,majd egy hatalmas hanyatt esést.John és én kuncogtunk,Kelly pedig egy fájdalmas grimaszt vágott.
-Jól vagy drágám?-szólt fel.
-Igen,hogyne,megvagyok!-Jött az elhadart válasz.-Mindjárt lent leszek!
-Ne siess!-Mondta Kelly,aki most már velünk együtt nevetett.
Ben egy ideig még bukdácsolt,majd sántítva letipegett a lépcsőn.Menet közben egyik kezét hátratette a derekára,a másikkal,pedig a szilárd tárgyakba kapaszkodott.A konyha ajtó előtt kiegyenesedett,de a kezét le nem vette a derekáról.
-Jaj,szivecském...-Sóhajtotta.Miközben Kellyhez beszélt,rólunk nem vett tudomást.-Vagy a fürdőszobába tegyünk szőnyeget,vagy indulhatsz venni nekem egy görbe botot...
Amikor John elmosolyodott,Ben vigyorogva ránézett,és a kezét nyújtotta felé.
-Jó napot,John Dancan vagyok!-Mutatkozott be előbb.
-Helló, én meg Ben Lary!
Csönd volt,ameddig John meg nem köszörülte a torkát.
-Ammm...nézzék!Tudom,hogy Kira mostanában sokat van velem,és elmondta,hogy maguk féltik őt,ami persze normális...
-John,ezzel mit akarsz mondani?-Kérdezte Kelly,miközben Ben arcáról is lefagyott a mosoly.
-Hát,csupán annyit,hogy mellettem biztonságban tudhatják Kirát!Ha velem van,akkor semmi baja nem eshet!Bíznak bennem?
A két szülő meghatottan egymás mellé állt.Ben átkarolta a feleségét,és nézegetett bennünket.
-Igen!-Szólalt meg Ben,vigyorral az arcán.-Megbízunk benned John!
-Köszönöm!
-Na jó,akkor mi most mennénk...-mondtam.A szüleim bólintottak.

Az erdőben futva tűnődtem el a Tibáld dolgon.
-Hova megyünk?-kérdeztem elterelve a figyelmemet.
-Majd meglátod!-Adott egy puszit az arcomra és kézen fogva futottunk fel egy sziklás hegyre.A tetejére vezetett.A hófehér kövek legurultak a lábam alatt az erdőbe.Némelyik porrá őrlődött zuhanás közben.Csodálatos volt a kilátás.De a hegyről lenézvén,mégis belém nyilallt egyfajta hiány.Mintha már évek óta nem éreztem volna Johnt a közelemben.Pedig ott volt mellettem.Fogtam a kezét,de ez nekem nem volt elég.Szorosan hozzábújtam.Két karjával visszaölelt.Nem tudom,mi ütött belém... Talán féltem.Nem talán,biztos féltem...
-Itt van...-suttogtam halkan.
-Hm?
-Tibáld itt van!Érzem a bűzét!
Lassú léptek hangját hallottuk a sziklákon.Arcomat John mellkasába temettem.
-Na ugye,hogy kiszámíthatatlan vagyok!-Jött mögülünk a gonosz hang.Megfordultam és a szemébe néztem.Eszembe jutott,hogy nálam van a fegyver.Tibáld,minden egyes lépésemet tisztán figyelte.Félelmetes volt,de mégis gyáva.
-Szia,denevér!-vetette oda szánalmasnak mondható hangnemben.
-Te rohadt mocsok!Meg fogod bánni,hogy elvetted tőlem a szüleimet!
Hátrálni kezdett,ahogy közeledtem felé.Már a hegycsúcs szélén billegett.
-Most mit rimánkodsz?Vannak másikak...
Megálltam.Egy szánalmas vigyor jelent meg a képén,ahogy látta az arcomra ült fájdalmat.Rávicsorogtam és egy addig nem hallott morgás tört fel a torkomból. Ezen,még én is meglepődtem.
-Kira,vigyázz!-Kiáltotta John,amikor Tibáld rám emelte a kezét.Visszafordultam és a karmai csak pár centire voltak az arcomtól.John ráugrott Tibáldra.Esésük közben a karmok elérték a bordámat,és a húsomból kiszakítottak egy darabot.Ez volt az első olyan sebem,ami nem vérzett.Hanyatt estem a földre.John családja egy pillanat töredéke alatt ott volt a hegyen.Harry odafutott hozzám,Adam pedig Johnnak segített lefogni a gyilkost.Kezemet a sebre szorítottam.Elöntött a gyengeség,de Tibáld kínzó ordítása megvadított.Kiugrottam Harry karjaiból,majd minden erőt összeszedve ráugrottam Tibáldra,előrántottam zsebemből a fegyvert,és a szívébe döftem.A hangja elhalt,miközben szemei kitágultak.A fájdalom átnyilallt rajtam is.Hideg vérrel néztem végig a szenvedését...Tibáld a földre hullot.Mélyen ziháltam, nézve a haldokló gyilkost.Teste remegett,és gyémánt ként kezdett el ragyogni a napfényben. Teste a hasánál kettényílt és egy pillanatban fekete lángot lobbantva, hamuvá égett az egész teste.Hamvát a szél magába ölelte és elvitte messzire ettől a világtól.Ahogy egyszerre csak megállt fújni,mély boldogság töltött el,egy fajta megkönnyebbülés.A szél elfújta a rosszat,elfújta a gonoszt...Őszinte mosollyal Johnra néztem.
-Megcsináltad!-Mosolygott vissza,majd mellém állt,és magához ölelt,eltakarva a napfénytől.-Nincs többé veszély!Megcsináltad,szerelmem!-Egy pillanatig a fájdalmam is elszállt.Nem volt többé veszély.Végre.
-Megcsináltam...-motyogtam.Amikor karjaimat át akartam fonni a derekán,hirtelen nagyon nehéznek éreztem magam,a lábaim kicsúsztak alólam,és a földre zuhantam volna,ha John el nem kap.
-Sajnálom!-Suttogta.Karjaiba zárt,és már csak a kellemes szellő cirógatását éreztem a nyakamon.
Halk,érthetetlen motyogások vettek körbe,majd hirtelen minden elsötétült.A rég nem látott álmom újból előtört.Az az álom amit utolsó nap láttam az otthonban, az ami két napon keresztül gyötört.Akkor még nem értettem,hogy mit jelent.De most már értem.A boldog család mi voltunk:Ben,Kelly,Amy és én.A viharfelhő az ellenségem, Tibáld volt,akitől végre meg tudtam szabadulni.És a furcsa ember szerű lény John volt.Aki megmentett,mielőtt még a gyilkos szétmarcangolt volna.A megmentőm.
Az eső-,a vadrózsa-,a méz- és a család tagjaim illatának édes keveréke szállt az orrom körül.Erről tudtam,hogy nem álom volt.Tényleg ott voltak körülöttem és figyelték az álmomat.Az életem utolsó álmait.Jó volt végre megint otthon lenni.Az én saját kis ágyamban.Hm...Otthon.Mien jó,hogy ezt nyugodt szívvel ki tudom jelenteni.Kis híján már egy éve élek itt,de ezt így sosem mondtam.Nem mondhattam,ameddig nem mentem biztosra.De az itt töltött idő alatt megtanultam,hogy a szeretet a kulcsa mindennek,mert ha szeretnek,már nem érzed magad elnyomottnak,vagy szerencsétlennek.Az sem fontos,hogy nagy vagyonod legyen.A szeretet még a legszegényebb embert is meggazdagítja.Ezen nagyon sokáig el tudtam volna gondolkodni,de látnom kellett a szüleimet és a nővéremet,hogy elmagyarázzam nekik a dolgokat.
Ahogy a szemhéjam lassan kinyílt,megláttam az aggódó arcokat körülöttem.